Temazcal: indián szauna haladóknak

Az Andok délkeletre futó láncaitól övezett Santa Cruz-i völgység e gyöngyszeme a tenger szintje felett 1600-2200 méteres magasságban, zöld erdőkkel és még zöldebb rétekkel pettyezett hegyormok között terül el. Samaipata, ami kecsuául annyit tesz, “hegyi pihenőhely”, földrajzi és etnikai értelemben is a “négy Bolívia”, azaz a hegyvidéki, síksági, félsivatagos és őserdei országrészek találkozásánál fekszik.

Míg a Samaipatától északra, az Amboro Nemzeti park hegyormaiba ütköző esőfelhők csaknem az Amazonas őserdeihez hasonló mikroklímát hoztak létre, addig a várostól délre tekintve a kietlen Chaco száraz pampája uralja a láthatárt. Nyugat felé az Andok magasba szökő csúcsait metszően hideg orkánok ostromolják, ám a keleten lustán nyújtózó termékeny szubtrópusi síkságokat langymeleg szellő simogatja és frissítő záporok éltetik. A várostól nem messze emelkedik a Fuerte de Samaipata évezredek alatt metszett sziklahátsága, amely már jóval az inkák előtt a chané indiánok szent helyeként szolgált, de laktak itt aimarák is, sőt még egy andalúz jegyeket viselő ház is állt egykor a sziklaormon.

Samaipata volt az Inka Birodalom keleti végvára, ahol az inkákkal szövetséges aimara királyságok terjeszkedését megállították a délvidéket benépesítő nomád guaraník, szilaj chanék, chiriguanók és számtalan más síksági őslakos törzs. Pár évezred alatt mi sem változott, ugyanis Samaipata ma is körül belül 25 különböző nemzetiségnek ad igazán festői otthont. Az őslakos kecsua “collák” és a Santa Cruz-i “cambák” – azaz kreolok – többé kevésbé gond nélkül élnek itt együtt, jócskán találunk délről érkezett guaraní-leszármazottakat, végül pedig a multikulti számtalan külföldi bevándorlóval egészül ki. A holland fitoterápiás-kemping gyógynövény ültetvényei mellett kecsua paraszt bácsi szánt, az utcai árusoknál pedig a szárított marha- és lámahús mellett a helyi német hentes füstölt és sózott disznóságai kínálják magukat eladásra. Így már talán az sem meglepő, hogy az úti célomul választott, a várostól 15 kilométerre fekvő Quinta Conciencia, azaz Ötödik Tudat névre keresztelt meditációs központot egy rendkívül kiegyensúlyozott, holland-bolíviai házaspár vezette.

Az Ötödik Tudatnál – amint az később bebizonyosodott – nem kevesebbre készültem, mint újraszületni. A temazcal névre keresztelt rituális fürdő során a résztvevők egy takarókkal beborított, a jurtákhoz hasonló sátorban foglalnak helyet, amelyet a kör közepén elhelyezett, felforrósított kövekre locsolt víz gőzével fűtenek, szinte elviselhetetlenül melegre. Bár az eljárás hasonló az európai szaunákhoz, a temazcal filozófiája jócskán eltérő attól. Itt nem afféle kellemes fürdőzésről van szó. A rituális temazcal minden lépését szigorú koreográfia határozza meg: a fürdő során a résztvevők lelki-testi megtisztulásuk után ugyanis valósággal újjászületnek. Mivel a temazcal alatt akár egy kilót is fogyhatunk, jó ha sok folyadékot, esetleg némi gyümölcsöt is magunkhoz veszünk az izzadás előtt.

A Pachamama, vagy a Földanya méhét jelképező fürdő-helységet vagy sátort szigorúan a női résztvevők építették fel, miközben a köveket melegítő tüzet mi férfiak raktuk. A máglya aljára kerülő kövek az őslakos hitvilágban, a Föld legrégebbi lakóit jelképezik, a hegyeket és a sziklákat, akik már jóval az ember előtt itt éltek. Segítségükkel tisztulunk majd meg nyavalyáinktól a Pachamama méhében. A szertartás előtt aki szerette volna, némi tubákot lövethetett az arcába. Ez a mesterek szerint figyelemre serkenti az agyat és jó megérzéseket ad. Természetesen én szerettem volna tubákot. Kaptam is egy adagot, amit a spirituális vezető volt szíves egy sas szárnycsontján keresztül az orromba fújni. A belövés nem volt kellemes, az orrba maró dohány és hamu keveréke valósággal kiüti a használót. A hatás vegyes volt, részemről taknyom-nyálam egybefojt és a garatomon ocsmány barna bagólé szaladt le, míg temazcal-társam, egy La Paz-i cégvezető a szipákolás után majdnem maga alá rondított és gyorsan eltűnt a bokrokban, az argentin lovász pedig a szippantás után egyszerűen rágyújtott egy méregerős Derbyre.

Amikor a kövek már fehéren izzottak a temazcalmester felügyelete mellett némi dobszóval megidéztük a tűz, a föld, a víz és a levegő szellemeit. Az utóbbi kettő segítségére egyébként a későbbiekben nagy szükség mutatkozott. A résztvevők ezek után fürdőruhára vetkőzve bebújtak a sátorba, fejet hajtva annak bejáratában, majd pedig térden csoszogva elfoglalták társuk mellett helyüket.

A temazcalmester hamarosan kövekért szólította a tűzmestert, aki szépen sorban hét izzó sziklát helyezett a sátor közepére, majd összehúzta a pokrócokat az ajtóban. Rövid bemutatkozás után a ceremóniát vezető hölgy zsályával kevert vizet locsolt a kövekre és pillanatokon belül a temazcal belseje a legkeményebb szaunát is megszégyenítően forró kemencévé változott. Ha, jól emlékszem az első körben a levegő istenét szólítottuk, majd jó öt-tíz perces hevülés után a szertartást vezető Carina bejelentette az első puerta, azaz “ajtó” végét, kinyílt a sátor-pokróc és…a hölgy újabb kövekért szólított. Amikor rájöttem, hogy a tervezett négy temazcal-etapot a sátortól alig 10 méterre csörgedező folyóban merítkezés nélkül bonyolítja le sámánunk, valóban elkezdtem izzadni.

A második körben a föld istenét szólítottuk, én pedig lassan őszintén elkezdtem tisztelni a mellettem izzadó nyolcvankilós hölgyet, hogy még nem adta fel. Mire másodszorra kinyílt az ajtó, már saját magam vállát veregettem, hogy még nem dobtam be a törölközőt, kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a szomszédasszonyra gondoljak. A harmadik szakasz végén vörös-sárga karikák váltották egymást a szemem előtt, így megtörve a rituális kört, némi közfelháborodásra adva okot kinégykézlábaztam a sátorból, és belecsusszantam a hideg folyócskába. A tűzmester és Carina sem voltak elragadtatva a mutatványomtól, ám mégis visszaengedtek a sátorba. Hiba volt. A negyedik és egyben utolsó hevülés első öt percében a csörgők, a mormogó énekek és a forróság ismét elviselhetetlennek tűnt, és szégyen szemre megint csak ki kellett menekülnöm a folyóba.

Bár az újjászületés élményét saját bőrömön puhányságomnak köszönthetően nem élhettem meg, társaim még kívülről szemlélve is hihetetlen mutatványt vittek végbe. A temazcalból előbb dobolás, majd elhaló ének hallatszott, végül némi kísértetéjes csönd után zaklatott, hátborzongató gyereksírás vonyított fel. A szívszaggató zokogás után ismét csönd, majd kinyílt a sátor ajtaja és négykézláb, révült, vérben forgó tekintettel támolygott ki a La Paz-i közgazdász, az argentin lovász, a nyolcvankilós Santa Cruz-i családanya és a többiek. A fürdőzők öt percre elterültek a gyepen majd csigalassúsággal a folyóba vonszolták magukat, ahol hangos nyögések közepette, másik öt perc alatt ismét normális hőmérsékletűre hűlve próbálták visszanyerni józan eszüket. A temazcal után bódult csapatunkat a táborba visszatérve kellemes trópusi gyümölcskoktélok és gyógyteák várták, amelyek a kiizzadt ásványi sókat, cukrokat, és persze folyadékot voltak hivatottak visszatölteni rendszerünkbe.

Hogy a temazcal jó volt-e? Én nem bírtam elviselni, a szaunához szokott lelkemnek kicsit nehéz volt elviselni az állandó éneklést, amelyből néha Shiva néha Pachamama nevét véltem kihallani, finoman szólva az agyamra mentek a csörgők és egy idő után másra sem tudtam gondolni csak a hűsen csörgedező folyóra és a madárdalra. A többiek végigcsinálták, és bár katartikus élményekről nem számoltak be, abban egyetértettek, hogy nem mindennapi testi és lelki tréningben volt részük. Elképzelhető, hogy az én hozzáállásommal volt gond, a temazcal végül is nem szauna, az újjászületés pedig nem fájdalommentes folyamat.

Mindezek ellenére a Quinta Concienciánál töltött hétvége még akkor is felejthetetlen volt, hogy kvázi agyvérzést kaptam a temazcalban, és, hogy a vacsorára hozott kolbászokat kénytelen voltam stikában a kutyáknak adni, mert a birtokon állatbaráti és természetvédelmi megfontolásokból tilos húst fogyasztani. A Quinta Concienciát vezető házaspárnál a valóban kitűnő vegetáriánus ételeket, kellemes vörösborral vagy hideg gyógyteákkal öblítettük le. A szelíd és békés társaság beszélgetését olykor gyerekek, kutyák, macskák és egy magát ebnek képzelő fekete tyúk játékának forgataga szakította félbe. Még az sem okozott különösebb gondot, hogy hazafelé térdig gázolva keltünk át a megáradt folyókon, bőrigázva a szubtrópusi esős évszak utolsó nagy égszakadásától.

A temazcal tehát tényleg csak haladóknak javallott, azonban ha Bolíviában járunk, a zöld ezernyi árnyalatában játszó Samaipatában és környékén az utazó valóban a nyugalom hőn áhított szigetére lelhet. (A temazcal-szertartáson szigorúan tilos volt fényképezni. Fotó Hardy Márton, Wikipédia).