A legamerikaibb salvadori város, ahol szobra van az első kivándorlónak

I

A szobor Silfredo Chávezt ábrázolja, amint hátizsákjával nekiindul Amerikának – ő az első emigráns, aki elhagyta a települést, hogy szerencsét próbáljon. Ez 1967-ben történt.

S ő még legálisan tette, ezt jelenti a kis vízesés a szobor körül. Silfredo, mint a spanyol mondás állítja,  nem lett vizes .,,no está mojado” – vagyis törvényesen érkezett az Egyesült Államokba. Ezt jelenti az, hogy a szökőkút vize elkerüli Silfredo alakjátés hogy a város a legális bevándorlást támogatja, mielőtt még bárki másra gondolna. Vagyis szimbólumokban nincs hiány.

Intipucá valahol ,,mély-Salvadorban” egy olyan város, amely az Egyesült Államokba kivándoroltak nélkül nem tudna létezni. A város 12 ezer lakosának a fele Amerikában keresi meg azt a pént, amiből a másik fele itthon megél.

Az Emigránsok parkjában – mert ilyen parkja is van Intipucának,-  tíz éve döntöttek úgy, hogy felállítják az első emigráns szobrát, akit a reménytelenség, a szegénység és az erőszak indított útnak.

S ezrek követték, hazaküldott pénzük pedig látható a városban: van sportcsarnok, iskola, kultúrház, rendezett utcák – vagyis Intipucá a város, ahol élni lehet – “Intipuca, the place to be…“.

Az egyik sétányt Washingtonnak hívják,  amely a főúthoz, a William Walker úthoz vezet – ő volt az amerikai nagykövet 1988 és 1992 között: egy alapot hozott létre, hogy ez a főút megépülhessen. Az emigráció jó oldala, hogy a város fejlődik. Eközben azonban  családok esnek szét és az időseket nincs, aki gondozza – gyerekeik valahol Amerikában keresik a szerencséjüket.

A gyerekek pedig 6 évestől 18 éves korukig azt a jövőképet látják maguk előtt, hogy az Egyesült Államokba akarnak menni. A nagyobbak pedig már elmentek. Hagyománnyá vált az emigrálás: az ország sokat költ az oktatásra és amikor ez már termelni kezd, akkor a tanult ember külföldre megy, miközben itthon csak a képzetlenek és szegények maradnak – mondja a polgármester.

Ebben a városban mindenkinek van egy amerikai múltja. De azt ki kell bírni – mondják: a rossz bánásmódot, a megaláztatásokat, a lenézést – igazából senki sem akar ott maradni. S a városnak ez a jövőbeli reménye: a hazatérő emigránsok. Ők építik a szép házakat, támogatják az iskolát, amely majd szakemberket nevel – Amerikának.