A bajok csak a tévében látszanak – Karácsony előtt a Szentföldön

Az Iszlám Állam azzal fenyeget, hogy elpusztítják Izraelt, a késelések most már mindennaposak – és nem csak a ciszjordániai területeken. Jeruzsálemben, az óvárosban – ahogy általában – most is minden sarkon rendőrök és/vagy katonák állnak. A közhangulat mégis olyan mint két éve – minden a normális kerékvágásban zajlik. Európaiként skizofrén állapotnak tűnik a kinti lét. Tel-Avivban, a napsütötte tengerparti városban mindenki gondtalanul él, az aggodalom legkisebb jelével se nagyon találkozni, de mindenki tudja, hogy naponta több atrocitás is előfordul az országban.

Az első jele annak, hogy nem szokványos utazásban lesz részünk akkor történik, amikor a Wizzair gépe belép az izraeli légtérbe. A kapitány bemondja: innentől kezdve tilos felállni a leszállás befejezéséig, ez izraeli protokoll. Egy férfi a mögöttünk lévő sorban nem akarja elfogadni a dolgot, neki márpedig ki kell mennie a mosdóba. A stewardessel való vita végén megkapja: ha nem hagyja abba és marad a helyén, akkor jelenteniük kell az izraeli hatóságoknak, a viselkedése ugyanis gyanús. Ezután csöndben marad.

A tel-avivi Ben Gurion reptéren megkérdezik mi járatban jöttem. Turistáskodni, család látogatni. Látszik, hogy ennyivel nem elégszik meg, kikkel jöttem? Öt barátommal. Ekkor látom először, hogy ez meg fogja nehezíteni a dolgunkat, a csoportban utazás gyanús viselkedés, jön a többi kérdés: kik azok, honnan ismerem őket, hol szállunk meg, ki foglalta a szállást?

Az egy hét nagy részét Tel-Avivban töltjük, ahol az emberek vidámak, a veszélyérzetünk körülbelül fél óra után alábbhagy, a második napra szinte teljesen eltűnik. A város elmenne amerikainak is, a gyönyörű, homokos tengerpart egyik oldalán Jaffa, a másikon a tel-avivi “felhőkarcolók”.

Az élet egyfolytában megy, itt még a péntek-szombat sem jelenti azt, hogy az utcák üresek lennének, igazi nyüzsgő nagyváros, éjszakai élettel, éttermekkel, piacokkal, állandó dudálással és sütögetéssel a parton.

Az étel, a szállás megfizethető, a piacokon és a kisebb kifőzdékben teljesen korrektek az árak (mondjuk Londonhoz képest).

A sör azonban aranyárban van, a boltban 10 sékelnél (kb 7-800 ft) kezdődik, egy stílusosabb bárban viszont általában 30 sékel (2-3 ezer ft) fölé is megy. Így aztán mindent elkezdünk ehhez hasonlítani. Az út Jeruzsálembe nyugodt, gyors és olcsó. Egy sörnél valamivel kevesebbet nyomunk a sherut (kb. 10 személyes taxi, a legjobb közlekedés városok között) sofőrjének kezébe fejenként.

Az óvárostól egy ötperces sétára rak ki minket az autó, így megkérdezünk két lányt, hogy merre induljunk. Még a mutogatás előtt megnézik a telefonjukat, valamit meg akarnak nézni, de biztosan nem az irányt, azt tudják maguktól is.

“Ja, akkor jó. Menjetek nyugodtan, reggel lelőttek egy palesztint, de az már pár órája volt” – majd legyint és útbaigazít.

A nap ennek, a számunkra ellentmondásos kijelentésnek a szellemében telik. Mindenki teljesen nyugodt, de azért rendőrök és katonák mindenhol. Elkezdünk a via Dolorosa egy végén sétálni, de hamar visszafordulunk: a vége kiüresedik, egy idő után a katonák már készenlétben, egymás hátának támaszkodva céloznak az utca egy-egy végébe. Valahol itt történhetett a késelés pár hete. A via Dolorosa másik végén pedig zavartalanul megy az alkudozás, bazárok minden mennyiségben. Jeruzsálem mindennek ellenére gyönyörű, a látvány és az atmoszféra egészen elképesztő.

A Holt-tenger semmit sem változott, azonkívül, hogy a két éve látogatott Ein Gedi beach egyszerűen nem létezik többé. Nem baj, a közelben van még hasonló part, kiderül, hogy még stoppolni is lehet errefelé. A víz továbbra is sós.

Legközelebb akkor találkozunk az izraeli gyanakvással amikor kiérünk a reptérre. Mikor a kérdésre, miszerint “együtt utazunk-e” “igen” a válasz, egyértelmű, hogy ez nem lesz egyszerű. A hostelben azt mondták három órával indulás előtt legyünk kint. Vagy négy. Az izraeli biztonságiak akkor is nyugodtan alszanak majd aznap este, ha miattuk késsük le a gépet.

Előkerül egy fekete öltönyös fickó, kissé értetlenkedve kérdezi, hogy miért utazunk együtt (mintha nem is értené, miért vallottuk be, mi önsorsrontók). Külön leáll mindenkivel beszélgetni: kit ismerünk, mióta, meg úgy egyáltalán miért? Mindenki kap egy matricát az útlevelére, de csak később vesszük észre, hogy néhányunkét megcsillagozták. Meg is van az eredménye, minket tetőtől talpig átnéznek, kipakoltatnak, vegymintát vesznek mindenünkről.

Tíz perccel a kapunyitás előtt szabadulunk, valóban három órával korábban érdemes kijönni.