Lehet-e valaki harmadik, ha nincsenek ketten?

Az 1979. évi havannai nyilatkozat kijelentette, hogy a szervezet célja a „nemzeti függetlenség, szuverenitás, területi integritás és biztonság biztosítása az el-nem kötelezett országok számára, valamint az imperializmus, gyarmatosítás, neokolonializmus, apartheid, rasszizmus és cionizmus, a külső agresszió, okkupáció, domináció és hegemonizmus, és a tömb-politika elleni harc”.  A mozgalom elsősorban a függetlenségi harcokra fókuszál, továbbá a szegénység megszüntetése, a gazdasági fejlődés, valamint a gyarmatosítás, imperializmus és neokolonializmus elleni harc a fő céljai. A világ lakosságának 55%-át képviseli, a világ államainak többségét. A célok tehát akár most is relevánsak lehetnek, lehetnének, és tömeg is adódna – csak éppen van egy kis gond.  A tagállamok főleg a világ legszegényebb országai, és így kevés politikai hatalommal rendelkezik.

Nem volt ez miondig így – a szervezet a hatvanas-hetvenes években  a bipoláris világrend korszakában elég komoly befolyásra tett szert, hiszen azzal, hogy olyan országokat tömörített, amelyek egyik nagy csapatba sem tartoztak, mindenkinek  érdekes volt velük barátkozni – abban a reményben, hogy bizonyos ügyekben megnyerhetik maguknak. Az alapítók pedig kétségtelenül nagy formátumú politikusok voltak. A szervezetet 1961-ben alapították meg Belgrádban, az akkori Jugoszláv Népköztársaságban. Négy politikai vezető elképzelésein alapult: Indonézia első elnöke, Sukarno, India első miniszterelnöke, Dzsaváharlál Nehru, Egyiptom második elnöke, Gamal Abden-Nasszer, valamint Jugoszlávia első elnöke, Josip Broz Tito megbeszélései szerint jött létre. Mind a négy vezető ismert szószólója volt a „közép-útnak”, amellyel a fejletlen országokat ki akarták vonni a nyugati és a keleti tömbök között folyó hidegháborúból.

Habár eredetileg a NATO-hoz és a Varsói Szerződéshez hasonló szoros szövetséget akartak létrehozni, a tagországok között mindig is kevés egyetértés volt, és a tagok gyakran vagy az egyik vagy a másik nagy tömbbel léptek szövetségbe. Például Kuba a Szovjetunió szövetségese volt a hidegháború alatt, India pedig Kína ellen szövetkezett a szovjetekkel. A mozgalom a legnagyobb krízisét 1979-ben érte el, amikor Szovjetunió megtámadta Afganisztánt. Amíg sok tagállam támogatta az inváziót, sokan (főleg a muzulmán országok) ellenezték azt. Ez a krízis véget is vetett a mozgalom nagy korszakának. 

A bipoláris világrend bukása aztán a korábbinál is mélyebb krízisbe döntötte a csoportot.  A délszláv háborúk következtében Jugoszlávia tagságát megszüntették.] Az egykori ország területén létrejött új államok nem mutatnak érdeklődést a mozgalom iránt, inkább a NATO felé igyekeznek. 2004-ben Málta és Ciprus kilépett a szervezetből, amikor beléptek az Európai Unióba, így Fehéroroszország maradt az egyetlen európai tagállam. A korábbi tagországok közül Argentína 1991-ben kilépett

A szervezetnek ráadásul számos versenytársa akadt a bipoláris világrend bukása utáni képlékeny nemzetközi térben.  A hagyományos nyugati hatalmakkal szemben megszerveződő alternetív formációk között vannak, amelyek sokkal komolyabb lobbierőt, és nem utolsós sorban pénzt tudnak mozgatni – ilyen a BRICS csoport, amely a nyugattal szemben feltörekvő országok elit klubja, a Shanghai-i Együttműködési szervezet, amely egyfajta anti-NATO szerepére is törekszik vagy a G20-as együttműködés, amely institucionalizálja a párbeszédet a ynugat, és a feltörekvő országok között.

Azonban éppen ezek a törekvések, kölünüsen az elmúlt két év világpolitikai mozgásai – amelyet sokan egy új bipoláris világrend első lépéseinek éreznek – mutatják, hogy lehet szükség egy olyan szervezetre amely a sok a BRICS-en, Shanhai-on, és a G20-on, vagyis az elit kléubokon kívül maradt ország érdekeinek érvényesítésére törekszik. Utolsó, 2012-es közgyűlésén már pontosan ezt a célt fektette le maga elé az El-Nem Kötelezettek Mozgalma.