Madárpókok, kígyók és skorpiók: lakótársaim bemutatkoznak 1.rész

Európában sohasem voltak gondjaim a környezetemet benépesítő különféle ízeltlábúakkal és csúszómászókkal. Nem így Latin-Amerikában, ahol vidéki tartózkodásom alatt a helyi fauna legkülönbözőbb csípő, harapó és vérszívó jószágaival voltam kénytelen megosztani – néhány esetben még az ágyamat is.

Mindig is afféle autodidakta, Gerald Durrell könyvein kiképzett, elszánt amatőr természetbúvárnak tartottam magamat, akit holmi ízeltlábúak és hüllők sohasem tudtak kihozni a sodrából. Legfőképpen talán azért, mert a fent említett jószágokkal korábban csak az állatkertben, a terráriumok üvegének biztonsága mögött találkoztam. Szégyenszemre azonban be kellett látnom, hogy a konyhámon átmasírozó madárpókok, a sziklakertemben sütkérező mérges kígyók, vagy a véremen hízott, még a mozgáshoz is túlzabált rablópoloska látványa az ágyam alatt, bizony némileg megviselték az idegeimet.

Kezdetben kifejezetten élveztem, hogy anno vői kötelezettségeimnek eleget teendő, illetve a fizetés-kiegészítésnek és edzésnek sem utolsó mezőgazdasági munkáim során a latin-amerikai fauna legválogatottabb képviselőivel volt szerencsém találkozni.

Exapósom szerint a kiegyensúlyozott természetéről és hatásos idegmérgéről híres korallkígyókkal (Micrurus surinamensis-Micrurus serranus), valamint a legalább olyan mérges, ám jóval agresszívabb Bothrops nemzetség helyi képviselőivel már évek óta nem találkoztak a napszámosok. Ennek ellenére, alig fél óra téglapakolás után sikerült ráfognom egy vékonyka színes spárgára, amely legnagyobb meglepetésemre a markomban életre kelt. Egy fejhangon elsivított “kíííígyóóóó” kiáltástól kísérve, a másodperc tört része alatt hajítottam el a hüllőt – meggondolatlanul éppen a szorgosan dolgozó brigádom kellős közepébe. Bár a férfiasnak nem éppen nevezhető reakcióm miatt roppantul szégyelltem magamat, becsületemre legyen mondva, hogy a levegőben szárnyas kígyóként közeledő jószág láttán még a helyiek is a fürge balatoni küszöket meghazudtoló gyorsasággal spricceltek szét a szélrózsa minden irányába.

A következtetéseket levontam. Kígyó még van a birtokon, tehát a térdig érő gumicsizma és a vastag bőrkesztyű ezentúl kötelező munkavédelmi eszközként vonult be a fegyvertáramba. Bár nem kiabálom el, de igaznak tűnt az a megállapítás, hogy a korallkígyók alapvetően békés lények, ugyanis még két ízben találkoztam a tarka hüllőkkel, amelyek – szerencsémre – minden esetben inkább menekülőre fogták a dolgot. E tulajdonságukat akkor értékeltem csak igazán, amikor a kis korall egy általam felnyalábolt köteg rőzséből siklott ki, elegánsan átcsusszanva az alkaromon, megértően mellőzve a sziesztáját zavaró gringó megmarását. Arról nem is beszélve, hogy ha jól értesültem, a korallkígyó mérgét semlegesítő szérum gyártását már évekkel ezelőtt beszüntették, mondván, hogy az incidensek alacsony előfordulása miatt a cégnek nem érte meg a forgalmazni az ellenanyagot. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mi a teendő azokkal a kivételekkel, amelyek e szabályt erősítik.

1

A korallokkal ellentétben a bothrops-ok sokkal kellemetlenebb lakótársaknak bizonyultak. Mint kiderült, a mérges kígyók bizonyos fajtái – köztük a helyi hüllők jelentős hányada is – territoriális jószág. Éppen ezért magasról ejtenek arra a hiedelemre, miszerint a közeledő ember lépteitől megriasztva – elvben – fejvesztetten menekülniük kellene. Erről szó sem volt. Ha megzavarják, még a legkisebb bothrops is képes órákon keresztül, egyhelyben, rugóként felcsavarodva, támadásra készen várni a területére betolakodó simabőrüt. Ez a felállás persze senkinek sem kedvez, mivel a kitűnően kamuflált hüllőt jórészt akkor veszi csak észre az ember, amikor már szinte majdnem késő. Ilyenkor igen kiélezett, afféle „vagy te, vagy én” helyzet teremtődik. Ha az ember a gyorsabb, úgy a helyiek általában kíméletlenül és ösztönösen miszlikbe aprítják a kígyót machetével. Ha pedig a hüllőt nem sikerül időben felfedezni, úgy az elszánt kis dög minden bizonnyal egy jól irányzott marással agy-, bél-, húgyhólyag, gyomor- és egyéb belső szervek vérzését, sejtelhalást, veseleállást, végül pedig jó százalékban halált okozó mérget fecskendez áldozatába.

A helyi bothrops-ok másik megejtő tulajdonsága az, hogy nem vesztegetik az időt az úgynevezett „száraz” marással. Míg más, kevésbé szigorú fajták, hajlamosak megbocsájtani, ha packáznak velük, és csak úgy jelzésképpen „odacsapnak”, ám a mérgüket nem eresztik a célpont szervezetébe. Ezt a megoldást a Bothrops sanctaecrucis, a Bothrops matogrossensis, a Bothrops jonathani, illetve a helyiek által cascabel púának nevezett Lachesis muta sem ismeri, így minden harapáshoz az áldozat testsúlyától vagy a kígyó képességeitől és hangulatától függően szép dózis méreg is jár. Ha mindez nem lenne elég, ezek a hüllők posztumusz is veszélyesek, mivel a levágott fejük jó darabig reflexszerűen mindenre ráharap, ami a közelébe kerül. Az ilyen posztmortem marások a legrosszabbak, mivel a túlvilágról visszaharapó jószág már nem tudja „adagolni” a mérget, így biztos ami biztos, a komplett készletét beadja annak, aki a foga alá kerül.

Részemről azt az ősi inka hozzáállást követtem kígyóügyben, amely szerint végül is a bothrops is a Föld istennőjének állatkája, így ha nem bántom őket, talán ők sem bántanak majd engem. Ezért aztán személyesen egyet sem tettem el láb alól, bár be kell vallanom, hogy közvetve terhel némi felelősség néhány egyed haláláért. Ugyanis szinte minden kígyóincidens során akadt egy olyan elszánt „bérgyilkos” körülöttem, aki nem habozott egy téglával vagy bozótvágóval jobblétre szenderíteni az utunkat keresztező viperát.

Afféle igazi meleg helyzetem alig akadt, azt azonban kétség kívül még az unokáimnak is mesélni fogom, amikor pár köbméter cserép „a” pontból „b” pontba történő rakodását követően lelkes brigádommal jó fél órát elsziesztázgattunk a tetőelemeken, majd felpakoltuk azokat a traktor utánfutójára. Mint akik jól végezték dolgukat, fél kilométert zötykölődtünk a rakomány tetején, mire a főnök által kijelölt szemétdombhoz értünk. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy a lepakolás során alig két centin múlt, hogy a kolléga ráfogjon a cserepek között egész idő alatt meghúzódó kígyóra, amely közel egy órája dekkolt a fenekünk alatt.

pokicaA viperákkal ellentétben, a helyiek által „pasanca” névre keresztelt madárpókok inkább pszichológiai hadviselést folytatnak. Az evolúció fintora, hogy a tiszteletet parancsoló megjelenésű, akár 20 centi lábfesztávolságú, szőrös pókok korántsem olyan veszélyesek, mint a jelentéktelennek tűnő apróbb társaik. Mégis, amikor az első, valószínűleg Acanthoscurria insubtilis átgrasszált a konyhámon, ugyancsak égnek állt a szőr a hátamon. Igaz, ugyanezt a pókról is el lehetett mondani.

Amint az később kiderült, fő védelmi mechanizmusként a pasancák az úgynevezett szőrseprést alkalmazzák, amely során az ízeltlábúak az utótestükön található csalánszőröket támadójuk felé seprik, a szőrök végén található apró horgok pedig az ellenfél bőrébe akadva kellemetlen irritációt okoznak. Számomra ez a rövid, de heveny lefolyású találkozásaink során még nem volt világos, így babona ide vagy oda, a betolakodó bizony rövid úton szemeteslapát alatt végezte. Az biztos, hogy a harmadik, nyolclábas típusú találkozás után csakis a külvilágtól szúnyoghálóval hermetikusan elzárt ágyban tudtam nyugodtan aludni. Az persze némileg elhalványítja trópusi kalandjaim veszélyességét, hogy némi ráolvasás után kiderült, hogy a profi póktartók szerint, az Acanthoscurria insubtilis, nevével ellentétben a kiegyensúlyozottabb pókfajtákhoz tartozik, amelyet akár még kézhez is lehet szoktatni, már ha valakinek ez minden vágya.(folytatása következik)

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez