Már nem akar sürgősen meghalni a belga paralimpikon

Ez szabad választása – hazájában, Belgiumban ugyanis törvényes az eutanázia. A hét végén aztán ezüstöt nyert Rióban a kerekesszékes sportolónő. Azt mondja, már nem olyan sürgős a halál: haladékot adott magának, hogy az embereknek beszélhessen a kegyes halálról.

A szombati 400 méteres döntőt nem csak beárnyékolta – szinte uralta a lehetőség, hogy a 37 éves sportolónő két héten belül már nem lesz köztünk.

Még 2008-ban írta alá azokat a papírokat, amelyek lehetővé teszik számára a kegyes halált – nem volt könnyű a lét a gyógyíthatatlan és egyre romló gerincbetegség okozta fájdalmakkal. Most viszont ragyogó arccal mutatta a tomboló közönségnek az érmét, és azt a mottót kiabálta, ami eddig is előre vitte: Hidd el, meg tudod tenni! Igen, meg tudod!

Most tanítani akarja a világot: azt akarja, hogy az emberek tudjanak meg minél többet az eutanáziáról, amely mindössze két országban engedélyezett: Hollandiában és a hazájában, Belgiumban. De ott sem könnyen.

“Nagyon nehéz megszerezni az engedélyeket”- mesélte a brit Guardian-nek. “Különböző orvosokat kell felkeresni, akiknek igazolniuk kell, hogy visszafordíthatatlan a betegséged és szinten sem lehet tartani. Három orvos aláírására van szükség, és még egy pszichiáterrel is beszélgetned kell, hogy eldöntse: tényleg akarod-e a halált.”

Vervoort 15 éves volt, amikor egy ritka gerincbetegséget diagnosztizáltak nála – ez idővel a lábai bénulásához vezetett. Sokat jelentett neki, hogy a zsebében tudhatta az engedélyt ahhoz, hogy véget vethet a rettenetes fájdalmaknak, ha azok végképp kibírhatatlanná válnak. Úgy érezte, reményt adott neki az engedély, ellenőrzést a saját élete fölött. Most a buddhizmus tölti ki az életét a sport mellett. “Ha nem kaptam volna meg az engedélyt, megöltem volna magam. Remélem, más országokban, így Brazíliában is elindulhat a beszélgetés az eutanáziáról. Meghosszabbítja az emberek életét. Nem azt jelenti, hogy aláírják a papírt, aztán két hét múlva meg kell halniuk. Én 2008-ban írtam alá. Most 2016 van, és olimpiai ezüstöt nyertem.”

A belga paralimpikon nem ért egyet azzal, hogy a halálba segítés veszélyes volna a fogyatékkal élők esetében. Azt mondja, az ő állapota is évről évre romlik, és minden egyes alkalommal valamit fel kell adnia. Évekkel ezelőtt például még gyönyörűen rajzolt. Ma ez lehetetlen. A látása 20 százalékosra romlott. És nem tudja, mi jön még. Tényleg fél.

Az egyik pillanatban viszonylag jól van, de senki sem mondhatja meg, fél óra múlva mi lesz. Van, amikor enni sem tud. A hideg belga telek is rosszat tesznek neki. A mindig meleg Lanzarote sziget jó neki a Karib-tengeren, ott szeret edzeni és ott is maradna. Van egy bakancslistája. Ejtőernyős ugrás szerepel rajta, repülés egy F-16-os vadászgépen, egy múzeum felavatása és részvétel egy rally-n.

“Eltűnt a halálfélelmem. Az eutanázia olyan, mint egy műtét. Elaltatnak, csak soha többé nem ébredsz fel. Úgy érzem, békés lesz. Nem akarok szenvedni, amikor meghalok.”

A mostani Vervoort utolsó paralimpiája. Azt mondja, a pénz semmit nem jelent neki, de gazdag. Azt akarja, emlékezzenek az emberek arra, hogy nevetni is tudott. És amikor szenved, akkor is a jó dolgokra gondol. Ha majd több lesz a nagyon rossz napokból, mint a kicsit jókból, akkor ki akar szállni. De még nem most.

Szerinte az eutanáziára nem szabad gyilkosságként gondolni. Megnyugvást ad az embernek. Jó tudni, hogy ha elég lesz az egészből, akkor ott vannak a zsebében az engedélyek.