Rozmárpénisz a homlokon – repül a hímvessző, ki tudja, hol áll meg…

Csukcsföld Oroszország északkeleti végvidéke, amely Alaszkával néz farkasszemet. Ezt a zárt zónát több bennszülött nép lakja, az egyik a névadó csukcs etnikum. A csukcsok mesterei a vadászatnak. Mindent elejtenek, ami mozog. Mennek jegesmedvére éppúgy, mint bálnára vagy rozmárra, fókára és egyéb vadra.

– Mielőtt a fehér ember a földünkre lépett volna, őseink valóban a kőkorszakban éltek. Legerősebb szerszámaikat kőből, csontból és fából készítették. Köztudott, hogy a péniszcsont a legkeményebb és a legsúlyosabb csont. Ezért készülnek ebből a parittyáink nehezékei – magyarázta Ivan Szejgutegin faragóművész.

A péniszparittya ötágú, madzagjait a férfiak ügyesen összefonják, a fejükre kötözik, de olyan ördögien, hogy egy mozdulattal le lehessen oldani. Azért erősítik éppen a fejükre, mert az övről lekötni, vagy a zsebből kikotorni körülményes lenne.

– Az „eplhekhetet” a fejről villámgyorsan le lehet kapni, ha zsákmányt akarunk ejteni. Ez úgy történik, hogy amikor egy madárraj száll el felettünk, azonnal lerántjuk ezt a félelmetes fegyvert és a madarak felé hajítjuk. A parittya beleakad a zsákmányba és már meg is van az aznapi ebédrevaló – mosolygott az öreg csonttudós.

Manapság is folyik a rozmárok vadászata, de péniszcsontjukból ma már inkább szuvenírt faragnak, vagy természet adta valójukban árulják. A legnagyobb ilyen dísztárgy, amit Csukcsföldön láttam, meghaladta a 60 centimétert, de a mamutok idején élt ősrozmárok hímvesszeje majdnem 2 méteres volt! Viszont napjaink rozmár kanjainak sem kell szégyenkezniük, hiszen 60 centis szerszámukkal a ma élő emlősfajok között rekord falloszhosszal büszkélkedhetnek, a keménységéről nem is szólva…

Viszont a csukcs nők ha normál pénisszel kell is beérjék, de bizony nem eggyel. Ősi szokás ugyanis a csukcsoknál az asszony kölcsönbe adása. Hasonlóan cselekednek az eszkimók, az evenek, a jukagírok, vagy a legészakibb indián törzsek is.

– Ennek igen egyszerű és alapos oka van, nevezetesen az, hogy az egymástól távol élő kis klánok ezzel a módszerrel igyekeznek elkerülni a belterjességet, vagyis így szereznek maguknak friss géneket. Szokás volt ez a kőkorszakban és ma sincs másként azokon a vad és gyéren lakott északi vidékeken – magyarázza Dr. Erdélyi István régész professzor.

Utazásaim során én is kerültem ilyen, az európai ember számára szokatlan helyzetbe, amikor a háziasszony valamilyen ürüggyel félrevont és egyértelmű jelét adta annak, hogy szívesen eltöltene velem egy pásztorórát. Erkölcsi – és tegyük hozzá, esztétikai – okok miatt ezek a légyottok sorra elmaradtak. A szőrmébe öltözött, mosdatlan, vad képű „őskori asszonyok” nem jöttek be nekem, s így az újságírói-néprajzosi kötelességemnek nem tettem maradéktalanul eleget…