Egy Oscar-díjas Kisvárdáról

Tavasszal Budapesten, a Modern Pedagógus Konferencián osztották ki az idei pedagógus Oscar-díjakat. A neteducatio által alapított elismerést óvodapedagógus kategóriában a kisvárdai Mudriné Resku Szilvia kapta, akinek élete a pedagógia. Az indoklás szerint a legifjabb generáció példamutató oktatója, újszerű ötleteivel segíti a legkisebbek fejlődését. Mindezek mellett nagybetűs EMBER. Vele beszélgettünk.

Az indoklás szerint a legifjabb generáció példamutató oktatója, újszerű ötleteivel segíti a legkisebbek fejlődését. Mindezek mellett nagybetűs EMBER. Vele készített interjút a FrissMédia. 

– Ön kisvárdai?

– Igen, Kisvárdán élek a családommal már 21 éve. Van három lányunk. Itt is születtem ugyan, de a szomszédban, Jékén nőttem fel. Ez egy picike falu, körülbelül 700-an lakják mostanság. Amikor férjhez jöttem, akkor Kisvárdában telepedtünk le, mert a férjem kisvárdai.

– Járt Jékén óvodába? Van ott óvoda?

– Igen. Gyönyörű szép kúria volt régen, a Liptay családé. Patinás épület. Imádtam Jékére óvodába járni. Sőt. Mesélték a szüleim, hogy amikor megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, akkor azt mondtam, hogy Anci óvónéni. Így hívták az óvónénimet.

– Akkor dőlt el, hogy óvónő lesz?

– Igazándiból ezt el is felejtettem aztán. Sokáig nem foglalkoztatott, hogy mi is leszek, ha nagy leszek. Aztán, mint mindenki más, akartam régész lenni, akartam rendőr lenni. Izgalmas pályákat kerestem és egyszer egy baráti beszélgetés kapcsán megkaptam a kérdést, hogy miért nem leszek óvónő?

– Miért kérdezték ezt Öntől?

– Valószínűleg a személyiségem miatt. Az emberekhez való hozzáállásom miatt, az attitűd miatt, amit képviseltem. A kis faluban, ahol laktam, az utcában rengeteg gyerek volt. Én meg afféle központi figura voltam, magam köré gyűjtöttem a gyerekeket és mindig kitaláltam, hogy ma mit csinálunk, hová megyünk. Bandáztunk, mentünk a rétre, mentünk a homokhordóra, ami nagyon tiltott hely volt számunkra. Még fel se mértük akkor, milyen veszélyekkel van tele. Mindenféle izgalmakat kerestünk és én próbáltam mindenkinek megtalálni a megfelelő tevékenységet, hogy jól érezzük együtt magunkat.

– Mikor hangzott el a kérdés a baráti körben?

– Már érettségi után. És akkor gyökeret is vert a fejemben. Először csak egy picit foglalkoztatott, aztán egyre erősebben. Miért is nem leszek én óvónő? Miért is nem mentem rögtön pedagógiai főiskolára?

– Miért, hova ment érettségi után?

– Elkezdtem dolgozni, és két év múlva jelentkeztem a hajdúböszörményi főiskolára, óvodapedagógus szakra. Ahová sikeresen felvételt nyertem, és akkor még nem is tudtam igazándiból, hogy alkalmas leszek-e erre a pályára. De ahogy először megérkeztem a gyakorló óvodába és körém gyűltek a gyerekek és azt mondták nekem, hogy óvónéni, az körbemelengette a szivemet. Nem is tudom elmondani, milyen érzés volt. Egy csoda.

– Amikor elvégezte a főiskolát, hol állt munkába?

– Kisvárdán a Csillagközi óvodában kaptam állást. Egy évet ott dolgozhattam, mint pályakezdő, aztán csoportbezárások jöttek, mert nagyon kevés volt a gyerek. Egyedüli szerződésesként engem küldtek el. Ez akkor nagyon fájt, hiszen éreztem magamban a lelkesedést, az ambíciót, az akaratot. Tudtam én az eszemmel, hogy ennek így kell történnie, hisz mindenki több ideje van már a pályán, mint én, de mégis fájt. Akkor két évig dolgoztam a polgármesteri hivatalban, aztán elmentem gyesre és a második lányom születése után kaptam lehetőséget újra, hogy óvodában dolgozhassak. Ő két és fél éves volt, amikor újra elkezdtem dolgozni és akkor már a mostani munkahelyemen, a Tompos lakótelepi tagóvodában.

– A lányának akkor Ön volt az óvónénije?

– A kicsinek nem, de a nagyobbiknak, aki akkor középsős volt, igen. Ami nagyon fura volt számomra. Akartam is, meg nem is.

szilvia4

– Miért nem?

– Azért nem, mert egy pedagógus mindig azt akarja, hogy az ő gyereke legyen a leginkább szabálykövető, a legügyesebb, a legkiemelkedőbb. Neki rögtön elsőre meg kellene értenie, hogy mit is kér az óvónéni, vagyis hát az anyukája. És ez nagyon nehéz. A gyerekben nem különül el a két szerep, az édesanya és az óvónéni. Nem egészséges szerintem egy csoportban lenni a saját gyerekünkkel.

– Nagyobbak vele szemben az elvárások, mint a többiekkel?

– Igen, és nem szabad rá annyit tenni. Hadd maradjon gyerek és hadd legyenek hibái. Hadd próbáljon határt tágítani ő is.

– Mekkorák most már a lányok?

– Lucia 19 éves, Panna 16 és Janka 12. Ahogy nőttek, egyre inkább éreztem azt, hogy most már valami mást, valami újszerűt kell behoznom a munkámba. Mert láttam a lányokon, hogy igen széles látókörrel rendelkeznek már kicsi korban a gyerekek, és amit otthon elkezdünk a családban, az óvodában folytatni kell. Az újfajta kihívásokat az óvodai munkába is be kell építenem. Fura, mert a mikor az embernek nincs még gyereke és úgy kezd el dolgozni, akkor teljesen másképpen látja a kicsiket. Az elején, ha egy anyuka megkérdezte a csoportszoba ajtajában, hogy uzsonázott-e a gyerek, ezt felületes kérdésnek találtam. Aztán amikor megérkeztek a lányaim, akkor megértettem a súlyát. Valahogy megtelt érzelemmel és megtelt értékkel ez a kérdés. Korábban azt gondoltam, hogy egy gyerek megszületik, eszik, alszik, mindent optimálisan csinál és a szülőnek nincs más dolga, mint szeretni. Hát a szülőnek bizony nagyon tudatosan kell a gyerek mellett állnia, és mondjuk pótolnia este, ha nem evett az oviban. Ráadásul úgy, hogy a gyerek ne is vegye ezt észre.

–  Mire jött még rá, ahogy nőttek a lányai?

– Én itthon sem tudtam kibújni a bőrömből, megpróbáltam az életüket a nap 24 órájában kitölteni mindenféle tevékenységgel, hogy építsem, hogy fejlesszem őket. Amikor Janka megszületett, elkezdtem újra a főiskolára járni és elvégeztem a fejlesztő pedagógiát. Ami óriási lépést jelentett számomra, mert olyan utakat mutatott meg nekem, melyeket szerintem már az alapképzésen belül kellene oktatni. Hogy az óvodapedagógusok olyan eszköztárral és szemlélettel tudjanak kijönni a főiskola kapuján, hogy nyitottakká váljanak mindenféle fejlesztési irány felé. Ez a szimbiózis, hogy a lányok itthon voltak nekem plusz a fejlesztő pedagógia kinyitott bennem egy olyan utat, amin éreztem, hogy járnom kell. Egyre inkább kutakodtam mindenféle területen,hogy hogyan tudnám még érdekesebbé, még nyitottabbá, még színesebbé tenni a mindennapokat az óvodában. Az lett  a mottóm, hogy ha én jól érzem magam a csoportomban, akkor a csoportbeli gyerekeim is jól érzik magukat. És akkor repül az idő és csodákra vagyunk képesek együtt. Ezt a mindennapok is bizonyítják: azóta sok csoportom már elballagott, és jönnek a visszajelzések, hogy milyen nyitottak az iskolában, milyen jó képességekkel rendelkeznek, mennyire érezhető, hogy milyen módszereket használtak az óvodában a fejlesztésükre.

szilvia-3

– Milyeneket is?

– Azokkal a gyerekekkel, akik ott vannak a csoportomban, sok mindent kipróbálunk. Nagyon sok módszert, eszközt, fejlesztő játékokat. Így a digitális pedagógiát maximálisan belehelyeztem a mindennapjainkba, hiszen látom, hogy ezek a gyerekek már úgy születtek, hogy a Google körbevette a mindennapjaikat. Nekem nem volt kérdés az, hogy beengedem-e a csoportszobába a számítógépet, amit sok óvodapedagógus vagy szülő ördögtől való dolognak tart. Pedig csak meg kell tanulni helyesen alkalmazni a lehetőségeket, amiket ad a számítástechnika. Mert ezek a gyerekek, akik most óvodában vannak, teljesen más szemlélettel rendelkeznek, sokkal hatékonyabban használnak egy digitális eszközt, mint például a felnőttek. És ezt nem kell szégyelni. Tudom én, hogy nagyon nagy útvesztő van itt, de az óvodapedagógusnak ki kell választania a megfelelő eszközöket. Nagyon sok olyan lehetőség van, amit ismernie és használnia kell, hogy megmutassa, hogyan kell megfelelően alkalmazni a különböző eszközöket, alkalmazásokat, programokat. Mint egy szűrő –  úgy képzelem el az óvodapedagógust ebben a munkában, hogy megszűrje a negatív tényezőket és kiemelje a pozitívakat.

– Hogy néz ez ki a gyakorlatban?

– Nekem például a csoportomban van egy DIOO (digitális okosjáték óvodásoknak)  nevezetű digitális fejlesztő játék, ami internet-felhasználással működik. Ezt használjuk napi szinten. Mindenkinek van egy kis tokenje és előzőleg betápláltuk a gyerek adatát, felmértük a képességi szintjét. Ez úgy fejleszti a gyereket, hogy addig nem ad neki új feladatot, amíg egy bizonyos szinten nem szilárdultak meg a képességei. Tehát nincs az, hogy átugrunk két-három szintet, és akkor egy jó nehéz feladattal folytatjuk, mert az a két-három szint ott lógna a levegőben. Ez például az egyik, amit az internet segítségével használok. De ezen kívül vannak azok a web 2.0-ás eszközök, amelyeket laptop segítségével szoktam a csoportban a gyerekekkel használni. Például a fotóoldalak, a Google, a Wikipédia. Az okostelefont előszeretettel használjuk. A gyerekek fotóznak a csoportszobában vagy kint az udvaron, aztán felrakjuk gépre együtt a képeket. Utána visszaemlékezünk, hogy ki készítette ezt a fotót, mikor, milyen történés fűződik hozzá. Vagy küldenek a központi címünkre a szülőkkel közösen e-maileket, fotókkal. A szülőket is bevonjuk ezekbe a tevékenységekbe és ők ezt nagyon-nagyon élvezik. Ezer százalékosan, egy emberként támogatják ezeket az újszerű törekvéseket a csoportban.

– Nincs olyan probléma, hogy valamelyik gyereknél otthon nincs internet?

– Az én csoportom nagyon szerencsés, mert mindenkinél van. De ez a DIOO géphasználat erre is jó egyébként – ez olyan, mint egy tablet, megtanulnak bánni vele itt az óvodában. Tavaly az eTwinning projektbe kezdtünk bele a csoportommal. Ez egy egészéves projekt volt. Nemzetközi, köznevelési intézmények közötti kapcsolattartás ez igazándiból, és mi Szatmárnémetivel voltunk párban. Mesét szőttünk és ehhez mindenféle digitális eszközt felhasználtunk. Skype-oltunk, aztán telefonon tartottuk a kapcsolatot, web 2.0-ás eszközöket használtunk. Készítettek a gyerekek a szülők segítségével fotókat, videókat Kisvárdán a “legkedvesebb helyszínem” címmel. Például a várnál. Csodák születtek. Ezeket átküldtük a szatmárnémeti óvodásoknak, ők meg nekünk, amit ők készítettek. Hogy megismerhessük egymás szülővárosát.

– Ez nagyon izgalmasan hangzik.

– Az is volt. És elkezdtünk együtt szőni egy modern magyar népmesét. Az volt a lényege, hogy a népmesének az elemei legyenek benne, de a gyerekek mindennapjairól szóljon. A mai élet és a hagyomány ötvözete lett. Együtt leültünk és ahogy hagyományos módszerekkel megy az ilyen, a gyerekek elkezdték mondani, hogy kik legyenek a szereplők, mi történjen. Egyberaktuk, megírtuk a szöveget, és 10 perces blokkokat csináltunk. Az első 10 perc a miénk volt. Ahogy leírtam a mesét, kiosztottuk a szerepeket, később pedig jelmezben, öltözékkel, háttérrel eljátszottuk. Szülőkkel együtt készültek a hátterek, a földgömb, a család lakberendezése. Megbeszéltük a szatmárnémeti Mackó csoporttal, mikor lépünk Skype-kapcsolatba. És akkor gondoltam egy nagyot: miért is ne vonnánk be a szülőket. Hiszen annyira együttműködőek voltak és annyira támogatták ezt a projektet. És Skype-on ők is bejelentkeztek, nyomon követhették, hogy mi is történik. Láthatták a gyerekeiket, ahogy játszanak.

– Vagyis jó sok helyről kapcsolódtak be a nézők.

– Igen, digitális felületeken mindenki nyomon követte, hogy mi történik. Szatmárnémetinek is nagyon tetszett. Felosztottuk velük a nevelési évet, felváltva folytattuk a mesénket. Amiből nagyon jól kivehető volt a két intézmény arculata is. A negyedik rész május végén lett kész, és itt jött egy nagy-nagy korona. Amikor is gondoltunk egy nagyot és a kisvárdai Magyar Színházak Fesztiváljának a nulladik napjára megszerveztem Nyakó Béla igazgató úrral, Leleszi Tibor polgármester úrral, Seszták Miklós miniszter úrral, hogy élőben előadhassuk Kisvárda városban, Szatmárnémeti meghívásával a mi modern magyar népmesénket. Szatmárnémetiből a gyerekek szülőkkel, óvodapedagógusokkal érkeztek és egy pedagógiai küldöttségük is tiszteletét tette itt Kisvárdán. Június 15-én érkeztek és akkor tartottunk egy főpróbát. Mert azért egy színházteremben játszani öt-hat éveseknek óriási dolog, tehát meg kellett hogy ismerjük, be kellett hogy járjuk, ne rémüljenek meg a nagy tértől. Csodálatosan sikerült és eljött a másnap, maga az előadás, ami szintén nagy siker volt. Ezt szakmai napnak is meghirdettük – részben az e-Twinning népszerűsítésére.

Az interjú folytatását a FrissMédia oldalán olvashatják. 

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez