Narancslé, zöldbabbal
A legnagyobb bulit hagyományosan az északi Csiangmaiban tartják. Itt a hadviselésnek kifinomult technikáját alkalmazzák: kisteherautók platójáról „önkéntesek” bombázzák a járókelőket, vödrökkel és vízzel telt nejloncekkerekkel fölfegyverkezve, mintegy nemes bosszút állva azért, hogy ők már előzőleg bőrig áztak… A járdák szélén újabb tüzelőállásokat építenek ki: a vízcsapokra rögzített slagokból ostromolják az óvatlan járókelőket.
Ha nem volna elég a csatazajból, föllelkesült fiatalemberek járják az utcákat, csodamód sértetlenül, hogy trombitákkal, csengettyűkkel, síppal-dobbal-nádi hegedűvel és egyéb (hang)zavarkeltő eszközökkel emeljék a már amúgy is fölfokozott hangulatot. Ebben az időszakban – még belső töltés nélkül is – biztosak lehetünk abban, hogy elázunk…
A forróságban persze nem árt folyadékot juttatnunk „belülre is”. Ebben segíthetnek az úton-útfélen elérhető gyümölcsorgiák, kívánatos koktélok. Igaz, ünnep ide vagy oda, a trópusi klímában jobb hanyagolni a tömény alkohollal dúsított szíverősítőket. A „McDonalds-kultúra” terjesztette nagyon nemzetközi italneműk mellett (vagy inkább helyett) érdemes belekóstolnunk a kókusztejjel elkészített helyi üdítőkbe. De ne csodálkozzunk, ha a fagylaltra hajazó „tubtim kram”-ban – az apró jéggel turmixolt, fölszeletelt gyümölcsökből és narancsléből álló itókában – zöldbabot is ízlelünk! Pedig pompás nedű, kiváltképp ha biztosak lehetünk abban, hogy a jég(kocka) forralt vagy palackozott vízből készült! Mert mégiscsak más a vizek ünnepén az, amit a nyakunkba zúdítanak, mint amit a bendőnkbe töltünk…
De legyen bármilyen meleg és mámoros is az ünnepségsorozat, tudni illik, hogy mi illik. A működő templomokba tilos cipővel belépni. (Emberemlékezet óta nincs ok az aggodalomra: a szentély személyzete vigyáz az odakint levetett lábbelikre. Illetve vigyázna, ha erre egyáltalán szükség volna.) Bármily csábos tengerparti üdülőhelyen időzzünk is, a szent helyeken többnyire elvárják, hogy hosszúnadrágban és szoknyában nézelődjünk. Odabent illendő szolidan, csöndben követni a véget nem érő kántálást. Kivált az olyan ceremóniákon, amelyeken csak szerzetesek vesznek részt.
Itt sehol sem szokás nyomulni-tolakodni. És mielőtt a mégolyannyira ünneplő gyülekezetben bárkit lefényképeznénk, előbb meg kellene kérdezni, legalább is egy célzatos mosollyal rávezetni „képrögzítési” szándékunkra! Figyelem: akár pénzbüntetésig terjedően rossz néven veszik, ha valaki Buddha-szobrok tövében bohókás vagy illetlen pózban kívánja megörökíteni magát! Az idei ünnepen egy becsiccsentett pár arra vetemedett, hogy félmeztelenül szerette volna lekapni magát. A rend éber őrei azonnal lekapcsolták a kapatos ifjakat. Közszeméremsértés miatt némi készpénzzel kellett vezekelniük, majd a „megesetteknek” egy közeli sírhelynél kellett a szellemek bocsánatáért esedezniük.
Amúgy szinte bárhol, bármikor, a templomokon belül is nyugodt lelkiismerettel kattogtathatunk. Ez alól csak a bangkoki Smaragd Buddha-templom a kivétel, ahol tilos fényképezni. Persze a minapi katonai hatalomátvétel után a kaszárnyák és egyéb „militáns létesítmények” környékén is könnyen közbeavatkozhatnak a „szervek”. Miként mindenütt.
Aki a déli, iszlám többségű tartományokban telel, annak jobb elővigyázatosan portrézgatnia. Bigottabb muszlimok szemében tilos az emberábrázolás. Az északi törzsek lakta területeken pedig ne csodálkozzunk, ha kipécézett alanyaink büszkén feszítenek, majd a lefényképezett „barátaink” rögtön a markukat tartják! Nyugalmunkat sietve megválthatjuk némi baksissal.
És úton-útfélen vadonatúj ismeretségek köttetnek. De üdvözlésképpen nem kultiválják a kézfogást (legföljebb igencsak elvárosiasodott, baráti közegben). Helyette két nyitott tenyerünket egymáshoz illesztjük, arcunk elé emeljük, és kissé meghajolva köszönünk egymásnak.
Akármilyen aranyos kisgyermekeknek sem dukál fejsimogatás – ez számukra még ezeken az ígéretes napokon is rossz ómen: az égiek és az érintett közé türemkednénk. Ső,t a kisdedek földicsérése sem dívik: ezzel csak a leskelődő rossz szellemek figyelmét hívnánk föl az amúgy csakugyan figyelemreméltó gyermekre.
Vödörnyi vízesés
De vissza a locsoló karneválra. Végülis vizes nyolcasnak vélhetik azt, aki ronggyá ázva úgy dönt, hogy szárazra cseréli öltözékét. A frissiben felöltött cuccok pillanatok alatt ugyanarra a sorsra jutnak. De minthogy errefelé ez az egyik legforróbb nap, szinte üdítő felüdülés a spontán zuhé. Emeletes épületek erkélyeiről vödör- vagy szatyor-szám érkezhet a „vízesés”. Minél több vizet locsolnak, annál bőségesebb lesz az eső a következő évszakban. Mostantól megfeledkezhetünk a száraz évszakról. A jövő elkezdődik.
Persze számunkra már így is megnyúlt a pompás jövendő. Elég egy pillantás a helyi naptárra, és megtapasztalhatjuk a hosszú élet titkát. A buddhista időszámítás ugyanis Kr. e. 543-ban vette kezdetét. Így ha jól számolom, 2015-ben már javában megérhetjük a 2500-as évek derekát. Hát nem felemelő!?
Az ünnepre még a tuktukok (a háromkerekű motoros taxik) is díszes jelmezt öltenek, netán hosszú, piros-kékre dekorált konvojban köszöntik a fesztivált. Nemzeti színre váltva cikáznak az eszméletlen forgalomban. Emellé jöhetnek a zajos esküvői menetek: a helyiek úgy tartják, hogy aki a szongkran idején esküszik örök hűséget szíve választottjának, arra hosszú és termékeny boldogság vár.
Az ilyenkor gyakori csónakversenyek, szépségkirálynő választások, táncmulatságok és utcabálok is kiváló alkalmat kínálnak az ismerkedésre – netán egy későbbi házasságkötés reményében…
Ne maradjon kétségünk afelől: aki a buddhista újévkor szánja rá magát az utazásra, thai tájakon nem ússza meg szárazon…
Fotó: Europress/Getty Images