Miért nem megy át még a Kongresszuson sem egy infrastruktúra törvény?

Vannak jó ötletek, amelyek túlmutatnak a különböző ideológiákon. Mégsem vezetnek sehova.

A 113. Kongresszus elsősorban azért lehet kínban és furdalhatja a lelkiismeret, mert képtelen volt az infrastruktúra fejlesztésén keresztül előmozdítani a gazdaság állapotának javítását.
Az ország infrastruktúrája omladozik, az energia infrastruktúrája elavult. A hosszú idő óta munka nélküliek között nagy számban találunk építőmunkásokat és tapasztalt kereskedőket, akik életet lehelhetnének az egyre lassuló gazdaságba.
Pedig a legnagyobb infrastrukturális fejlesztésekre most minden eddiginél alacsonyabb kamattal lehetne hitelt felvenni. És az üzleti élet szereplői, beleértve az Egyesült Államok Kereskedelmi Kamaráját ezt lelkesen támogatnák is.
Az USA politikai rendszere ugyanakkor teljesen diszfunkcionális, úgyhogy a gazdaság továbbra is lomha marad, a kincstári kamatok pedig történelmi mélyponton. Eközben a világpiacon rendkívüli a kereslet az amerikai papírokra. Úgy tűnik, maradunk a biztonságos kikötőben, bárhol legyen is az. A Bloomberg újságírójának, Barry Ritzholtznak van egy javaslata: tegyük, amit Kanada tett egykor, dobjunk piacra 50 éves lejáratú államkötvényt. Ahogy Ritholz megjegyzi: mi most egy egészen őrült stratégiát követünk: a hosszú távú adósságainkat rövid lejáratú papírokkal próbáljuk finanszírozni. Pedig sokkal-sokkal jobb ezt kötvényekkel tenni, ami a kamatokat hosszú távon alacsonyan tartja. Különösen igaz ez akkor, amikor a gazdaságunk és energiarendszerünk jövőjéről van szó.
Érdekesség, hogy mind a Képviselőház mind a Szenátus előtt vannak törvényjavaslatok, amelyek megoldást kínálnak ezekre a problémákra – ráadásul egy sor más hasonló javaslattól eltérően, ezeknek erős kétpárti támogatottságuk is van. Mind azon az elven alapul, hogy most lehetőségünk volna viszonylag olcsón befektetni a jövőnkbe.
Hadd kezdjem a sort Maryland demokrata képviselőjének, John Delaneynek a javaslatával, amelynek legalább 30-30 támogatója van mindkét oldalon, és amelyet a Házban a coloradói demokrata Michael Bennet és a missouri republikánus képviselő, Roy Blunt vezetett elő. (Bennet testvére, James Bennet az Atlantic főszerkesztője). Ezek a törvényjavaslatok egy alapot hoznának létre, amelyet 50 milliárd dollárral töltenének fel, mindezt 50 éves lejáratú, fix 1 százalékos kamatozású infrastruktúra kötvényekből. A javaslat szerint ezzel a tengerentúli profitot lehetne ismét az ország hasznára fordítani úgy, hogy azokból kötvényeket vásárolnának. Az ily módon hazahozott összegeket úgynevezett „fordított holland aukción” lehetne elhelyezni, amelynek lényegét – helyhiány miatt – meg sem kísérelném magyarázni. Elég az hozzá, hogy ez egy win-win (mindenki nyer) folyamat lenne, amelynek végén a vállalatok a hazahozott nyereségük után alacsony adót fizetnének, viszont jelentős tőkét forgatnának vissza az infrastruktúra fejlesztésébe egy 750 milliárd dolláros alap által nyújtott hitelforrás segítségével. A javaslat ezeknek a projekteknek a túlnyomó részét úgynevezett PPP (public-private partnerships) konstrukcióban képzeli el, amelyeknél a döntéseket nem a szövetségi kormány, hanem az állami vagy helyi kormányzat hozná, amelyek „saját bőrüket vinnék a vásárra”. A folyamat talán bonyolultnak tűnik, de a cél és a végeredmény reménykeltő és főleg nem pártpolitikai elvek mentén ideologizált.
Ugyanez igaz egy másik hasonlóan kitűnő javaslatra, amelyet a marylandi Chris Van Hollen nyújtott be a Házban és a connecticuti Chris Murphy és Richard Blumenthal a Szenátusban. Az ő javaslatuk a volt szövetségi kommunikációs bizottsági elnök, Reed Hundt tervezetére épít, amelynek címe a Zöld Bank Törvény (2014), és amely – ahogy a neve is mutatja – azt tűzi ki célul, hogy Amerikát „tiszta energia platformmá” alakítsa. Ez a javaslat, amely egy Connecticutban és három másik államban sikeres modellre épít, egy független, önálló non-profit vállalatot hozna létre, amely a befektetett tőke katalizátoraként működne a kitűzött célok elérése érdekében. A bank alaptőkéje kisebb volna, mint a Delaney és Bennet/Blunt féle törvényjavaslatban, de a koncepciója lényegében ugyanaz: létrehozni egy 10 vagy akár 50 milliárdos alapot, amely hitelekkel, hitelgaranciákkal, betétbiztosítással támogatna és finanszírozna tiszta energia projekteket
A Zöld Bank olyan modellt alkalmazna, amely arra ösztökélné a vállalatokat, hogy hozzák haza nyereségük egy részét külföldről, és fektessék be a bankba itthon. A projekt elsősorban a mostanában virágzó tiszta energia vagy energiatakarékos bizniszbe fektetne be, mint például a régi házak felújítása. Ez jó minőségű munkát biztosítana az iparágban dolgozóknak, a felhasználóknak pedig semmi esetre sem jelentene többletkiadást az, hogy áttérnek a tiszta energiákra. A törvényjavaslat egy önálló irányítási modellt kínál a bankok számára, amely kiküszöböli a korrupciót és úgynevezett „cash cow”-két szolgálna az adományozóknak és befektetőknek. (A cash cow, magyarul „fejős tehén” olyan vállalkozási formát jelöl, amelyben a befektetett tőke nagyon lassan, de biztosan térül meg, és a végén a hozam is jelentősebb, mint az eredetileg befektetett összeg.)
Manapság a piaci szereplők hajlamosak sok pénzt költeni a tiszta energiára; ez a bank viszonylag alacsony tőkeigénnyel jobb eredményeket érhetne el.
A polarizált politikai színtér nem magyarázhatja ezeknek a törvényjavaslatoknak a bukását. Mert egy „normálisan polarizált” környezetben a Kongresszuson átmennének az olyan javaslatok, amelyek nem növelnék a kormányzati kiadásokat, amelyek a munkaerő piac és az üzleti világ aktív támogatását is bírják, amelyek lehetőséget adnának arra, hogy alacsony tőkefelhasználással hatékonyan támogassák a gazdasági növekedést és a környezetvédelmet.
Mi viszont inkább törzsi körülmények között élünk. Olyan világban, ahol inkább elgáncsolunk egy jó törvényt, ha azt az Ovális Irodában vagy a Rózsakertben írnák alá. Az alacsony kamatlábak nem tartanak örökké. Nem élni velük, nem biztosítani velük gyermekeink jövőjét – egyszerűen szánalmas.

(Visited 1 times, 1 visits today)

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez