A 2011-es „jázminos, nílusi stb.” forradalom alatt a világ és a helyi lakosság nagy része pozitívan tekintett a jövőbe, s úgy gondolta, hogy a térségben, az amerikai nemzetközi kapcsolatok szakértő Francis Fukuyama által meghirdetett nyugati és liberális demokrácia győzelme már csupán karnyújtásnyira van. Az araboknak is végre lehetőségük lesz a demokráciát bevezetni, mint a latin-amerikai és a kelet-európai országoknak az 1970-es és 80-as években. Ehelyett azonban, három év távlatából nagyon úgy tűnik, hogy ismételten a pesszimistább, a civilizációk és kultúrák közötti összeütközését prognosztizáló Samuel P. Huntingtonnak lesz igaza.
Az igazi „forradalmak” és „változások” utóhatásait nagyjából évtizedek múltán szoktuk érezni, valójában csak akkor fogunk majd pontosabb képet kapni az eseményekről. Azonban ennek ellenére, már most sejthető néhány “trendszerű” esemény, s bizony, ha messzemenő konzekvenciákat nem is lehet levonni, de egy jóval árnyaltabb és kevésbé euforikus képet kaphatunk az “arab tavaszról”. Egyáltalán lehet-e tavaszról beszélni? Véget ért-e ez a folyamat? Mit hozott el magával? Talán most nem egy újabb arab tél – talán nem túlzás helyi hidegháborúnak is nevezni –eljövetelének vagyunk a szemtanúi?
A mostani három részre bontott elemzésünkben röviden elemezzük, hogy mi változott vagy nem változott 2011 óta. Nem térünk ki külön-külön mindegyik forradalomra, válságra és eseményre, hanem inkább azt vizsgáljuk, hogy az egész arab tavasz melyik négy területen indított el lényeges – s nem túl pozitív – változást Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Ez négy terület pedig a szunnita-síita (vagy nevezhetnénk akár a vahabita-mérsékelt iszlám) ellentét kiéleződését, a hadsereg szerepeinek újbóli megerősödését, a nagyhatalmak közel-keleti politikájának átalakulását és a regionális nagyhatalmi státuszért folytatott harc folytatását jelenti.
Az arab tavasz a hivatalos narratíva szerint a helyi lakosság öntudatra ébredt, sőt az összes muszlim államban ugyanarról volt szó: kezdetben békés tüntetésekkel, majd fegyverekkel elérni az éppen uralkodót rendszerek és rezsimek bukását. A nyugati média és hivatalos körök szerint ezután megszületik a demokrácia, vagy legalább ennek alapja. De történt-e egyáltalán változás? Nos szerintünk ez a grafikon mindent elmond:
Forrás: Sógor Dániel: A szír válság és az “Arab tavasz” című előadásának ppt vázlata
Csupán egyetlen országban valósult meg a teljes rendszerváltás, mégpedig Líbiában. Azonban ez az ország sem nevezhető a demokratikus rendszerváltás mintapéldájának, mivel a központi hatalom nem létezik az észak-afrikai országban. Gyakorlatilag három részre szakadt az ország: Tripoli, Bengázi és a déli rész. Különböző militáns és fegyveres csoportok kezében van az energiahordozók – kőolaj és földgáz – kitermelése és szállítása. A líbiai kormány, bár tavaly év végén elrendelte ezeknek a csoportoknak a felszámolását (vagy beolvasztását a líbiai rendvédelmi erőkbe), de ez rendkívül lassan halad és nem zökkenőmentes, s fegyveres összecsapások törtek ki több városban is. Líbiában a militánsok szinte már sportot űznek abból, hogy minél több embert rabolnak el az országban: politikusokat és külföldi állampolgárokat egyaránt. Ezeknek a csoportoknak a hatalmát mi sem bizonyítja jobban, minthogy 2013. október 10-én túszul ejtették, majd később elengedték Ali Zedán líbiai miniszterelnököt. A nyugati média gyakorlatilag „megfeledkezett” Líbiáról Kadhafi a halála után.
Egyiptomban a Mubarak-rezsim megbukott és a hatalomra kerülő Muszlim Testvériség új, iszlamista alapokon nyugvó alkotmányt fogadott el. Azonban tiszavirág életű volt ez a fajta kormányzás az észak-afrikai kormányban. Mohamed Murszi, aki képtelen volt kezelni a gazdasági problémákat és a társadalmi feszültségeket, látványosan megbukott. Az egyiptomi hadsereg – Fattah el-Sziszi tábornokkal az élen – elmozdította hatalmából, s most a régi rendszer visszatérése folyik, bár kétségtelenül új katonai vezetőkkel. De erről bővebben majd a következő elemzésünkben.
Szíriában is már három éve tombol a “rendszerváltás”, ám az eddigiektől eltérően nem bukott meg az Aszad-rendszer, sőt még inkább megerősödött. 2012 elején a legtöbb elemzés nem sok jót jósolt Bassár el-Aszad elnöknek, ugyanis a Szíriai Arab Hadsereg eléggé szorított helyzetben volt. Sokan prognosztizálták a hatalmon lévő Baasz-párt bukását és ezzel együtt Szíria szétesését három vagy négy részre. Azonban tavasszal a kormányerők – a libanoni Hezbollahhal együttműködve – áttörték a frontot al-Kusairnál. Augusztus 21-én Damaszkusz környékén ismeretlenek – de minden jel szerint szélsőséges dzsihadisták – elkövették a modern történelem második legnagyobb vegyi támadását: szarin gázt vetettek be, megölve 1429 embert, köztük sok gyereket. Ez a lépés majdnem egy nyugati (főleg amerikai-francia, de pl. Szaúd-Arábia és Izrael szintén támogatta volna) beavatkozást hozott magával. Végül Obama visszakozott: az amerikai belpolitika és Vlagyimir Putyin nyomására. A szíriai harcok még mindig tartanak, komoly károkat és jelentős menekültáradatot (kb. 2,5 millió a környező országokban, de még óriási a belső migráció is) hagyva maguk után. 2014 jelentős változást hozhat: a Szíriai Szabad Hadsereg (FSA) a teljes kimerülés határán áll; a szélsőséges iszlamista milíciák és fegyveres csoportok már egymást gyilkolják, s a mérsékeltebb ellenzék pedig januárban ismét tárgyalóasztalhoz ül a damaszkuszi kormánnyal Genfben.
Szóval a nyugati média kezdetben sokat foglalkozott az arab tavasz három “mintaországával” (Szíria, Egyiptom, Líbia), de korántsem tekinthetőek pozitív eredménynek. De akkor mi a helyzet az “arab tavasz” első dominójával, Tunéziával? Ott is megtörtént a régi elit bukása, tényelegesen demokratikus és viszonylag tiszta választás útján egy új vezetés (iszlamista en-Nahda párt) került az ország élére. Nincs polgárháború, nincsenek idegen harcosok az országban és a katonaság sem hajtott végre puccsot. Ez mind igaz, emiatt az ország lehetne az arab tavasz egyetlen pozitív mintapéldája. De sajnos a valóságban ennél jóval árnyaltabb a helyzet.
Tunéziában ma gyakoriak a merényletek az ellenzékiek és a hatóságok ellen. Szinte minden héten tüntetés van, s nagyon gyakran a tunéziai rendőrség szintén tüntet. Tavaly ősszel például – először az ország történetében – a nyugatiak által kedvelt tunéziai tengerparton öngyilkos merényleteket hajtottak végre. A politikai ellenzék gyakran megakasztja az új törvények elfogadását és az en-Nahda kormány működését. Ez odáig vezetett, hogy Ali Larayedh tunéziai miniszterelnöknek le kellet mondania posztjáról.
S a lista még mindig hosszú, ahol felütötte a fejét az elégedetlenség és elkezdett “tavaszodni”: Algéria, Bahrein, Jordánia, Szaúd-Arábia, nemrég pedig Szudán. Azonban mindenféle komoly eredmény nélkül. Az elit meg a módszer maradt; külföldi segítséggel, komolyabb fizetésemeléssel és szociális programokkal sikerült megakadályozni az indulatok elharapódzódását és elejét venni egy esetleges rendszerváltásnak. S legvégül pedig ott van az a néhány muszlim ország, ahol gyakorlatilag semmi sem történt: Egyesült Arab Emirátusok, Irak, Katar, Libanon, Omán.
Folyatjuk…
Források: al-Ahram, al-Monitor és a Foreign Policy több cikke.
Sógor Dániel: A szír válság és az “Arab tavasz” című előadása 2013. szeptember 25-én a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. A grafikon az előadás egyik ppt-ről származik.