Közel egy hónapos várakozás után az időjárás megkönyörült rajtunk, így végre valahára –logisztikai okokból – két kisteherautóval útra keltünk. A platón statívok, iránymikrofonok, derítővásznak és kamerák zötykölődtek, az utaskabinban pedig az Arraigo forgatócsoportja kapott helyet. A második dzsipben a Tesâi Reka Paraguay technikusaival a sok jó ember kis helyen is elfér elvét követve próbáltunk három ember helyén öten osztozni.
A fertőző betegségek, társadalmi kirekesztés és vidéki elvándorlás témákat feldolgozó kisfilmeket a „cine comunitario”, azaz közösségi filmkészítés képlékeny, ám termékeny elméleti irányvonalai szerint kívántuk elkészíteni.
A közösségi film Latin-Amerikában, a közösségi rádiózáshoz hasonlóan nagy hagyományokkal rendelkezik, és igen fontos didaktikai eszköz. Mindenki számára érthetően terjeszt kultúrát, állampolgári ismereteket, jogokat, nemi és szexuális kérdéseket tárgyal, elfogadásra vagy éppen aktív politikai életre nevel. Társadalomszervező ereje a szegényebb néprétegek között figyelemre méltó, olyan komplex témák megértését segíti, amelyeket másképpen szinte lehetetlen lenne a közösséghez eljuttatni.
Az közoktatási rendszer sok esetben inkább kerékkötője a fejlődésnek, semmint előmozdítója. Volt szerencsém nehány igen felkészült, a szűkös anyagi körülmények ellenére emberfeletti teljesítményt nyújtó általános iskolai tanárral találkozni, de sajnos a paraguayi oktatási rendszerben csakúgy, mint a közféra nagy részében, a pozíciókat a Magyarországról jól ismert uram-bátyám rendszer alapján osztják le.
Valószínűleg az egyetemeken uralkodó hűbéri rendszer sem sokat segít a helyzeten. A legtöbb tanszéken néhány összetartó professzor klikkje gyakorol tejhatalmat.
Az általános iskolai tankönyvek is sajnos elképesztően alacsony színvonalúak. A magyar nemzetieskedés semmi a paraguayihoz képest. Minden óra előtt himnuszéneklés, „Viva Paraguay!” felkiáltás, és természetesen minden olvasmányban helyet kap a „patria querida” azaz a szeretett anyaföld, és az azt kizsákmányoló külföldi erők, csak az érdemi tananyag marad el – egy-egy nyolcadikos olvasóköny szövegértős feladatai a magyar általános iskola harmadik osztályát idézik.
Ebben a közegben a jól használt közösségi film csodákra képes, az oktatásra igény van, és a közönséggel sincsen probléma. A gyakorlatilag nyomorban tengődő fiatalok hihetlen tudásszomjjal vetik rá magukat bármilyen megszerezhető információra.
A forgatások alatt elképesztő mennyiségű új dologgal bombázták a résztvevőket, amikor pedig egy ötpercnyi szünet akadt a foglalkozások között, tollal és papírral rohangáltak sergestül utánam, hogy addig is angolul tanítsam őket, még ha csak pár szó erejéig is. A legmeglepőbb egy 12 éves srác volt, Dario, aki közölte, hogy pár szót mindenképpen tudnia kell, mert ha később ki kell vándorolnia, legalább tudjon angolul bemutatkozni külföldön.
Azért elgondolkoztató volt, azt hiszem, én 12 évesen új papírrepülő-modelleken és lego kalózhajókon törtem a fejemet anno, az iskolát meg a tanulást annyira nem szívleltem, mivel a „játékidőm” rovására ment.
Egy szó, mint száz, közösségi filmhez nem kell sem írástudó közönség, sem képzett filmes gárda, ahogy azt a mellékelt ábra mutatja. A mi filmjeinket gyakorlatilag a helyi fiatalok készítették, habár a fejlett technikát igénylő stúdiómunka az Arraigo dolga volt, az operatőri teendőktől kezdve a színészeken át a kellékesig az arroyitói fiatalok végezték a munka oroszlánrészét.
No jó, talán egy kicsit magával ragadott a hév. Azért kell hozzá képzett filmes gárda is. Tény, hogy az Arraigo csapata kiváló művészekből, felkészült szakemberekből és nem utolsósorban jó pedagógusokból verbuválódott. Több díjat nyertek különböző latin-amerikai rövid- és dokumentumfilm-fesztiválon, számos szociális témában forgattak filmet a paraguayi „interiorban”, azaz vidéken. Szintén jól tudtak bánni a fiatalokkal, úgy egyengették az alkotók útját, hogy gyakorlatilag fel sem tűnt, ha egy-egy balsikerű ötletről lebeszélték őket, vagy valamire éppen ösztökélték a fiatal operatőröket, rendezőket és színészeket.
A három rövid montázs az AIDS/HIV-fertőzöttekről és általában mindenfajta megkülönböztetésről és társadalmi kirekesztésről szól, érinti a vidéki elvándorlás és a női egyenjogúság témáját.
A diszkriminiáció és a kirekesztés számtalan formájával a helyi fiatalok jobban tisztában vannak, mint egy ENSZ emberi jogi szakértő, mivel a saját bőrükön érzik annak igencsak negatív hatásait. Az anyagi, földrajzi, politikai, faji diszkrimináció hihetetlenül széles skálán van jelen Arroyitóban.
Dariót a filmekről beszélgetve este a tábortűznél arról faggattam, hogy szerinte milyen hasznot hozhat a projekt a helyi lakosoknak. Az ötödikes diák egy politikai elemzőt megszégyenítő kiselőadást tartott arról, hogy a földfoglalókat szimpla bűnözőknek tartják Paraguayban, és hogy a területen az Ejército del Pueblo Paraguayo jelenlétének ürügyén kihirdetett szükségállapotot a földbirtokosok által lepénzelt rendőrség az ő zaklatásukra használja.
Itt esett említés a mozgássérült Augstin Ledesma meggyilkolásáról Arroyitóban, akit a rendőrök azért lőttek le, mert a süketnéma fiatal nem hallotta a fegyveresek felszólításait. Később egy pisztolyt adtak a holttest kezébe, azzal azonban nem számoltak a hatóság emberei, hogy Ledesma egy testi fogyatékossága miatt nem tudott volna pisztolyt – és semmilyen más eszközt – használni.
A filmek egyfelől lehetőséget adnak nekünk arra, hogy bemutatkozzunk, és megmutassuk a társadalomnak valós arcunkat, az újságokban Arroyito csak az „EPP rupá” az az „az EPP bölcsője”, míg mi, carperók csak köztörvényes bűnözők vagyunk, pedig a föld, amiért harcolunk, egykor a miénk volt – mondta Dario.
Az Arraigo és a TRP munkatársai kétség kívül kitűnő munkát végeztek, az interkulturális, generációk és társadalmi csoportok közötti dialógus iskolapéldája lehete az Arroyitóban töltött négy hétvége.
A három rövidfilm gyártásával gyakorlatilag Latin-Amerikában bárhol használható pedagógiai eszközt hoztunk létre, amely kreatív gondolkodásra, esztétikára, egyenlőségre, befogadásra és társadalmi párbeszédre nevel.
Minden érzelgősség nélkül állítom, hogy az emberiesség, a szolidaritás, az önzetlenség és a természetes kedvesség és bizalom ilyen tömény keveréke nagy hatással volt rám. Ezek az emberek szó szerint az utolsó falat kenyerüket odaadják, ha úgy érzik, hogy másnak szüksége van rá. A modern társadalmunkra jellemző önző, intrikus magatartásformák egyszerűen nem léteznek. A fő szociális szervezőerő a bizalom, a tisztelet és a reciprocitás elve.
Habár Arroyitóban az élet távolról sem habos torta, az emberi kapcsolatok fent említett természetessége és őszintesége hihetetlenül üdítő hatással van az emberre, csak úgy, mint a paraguayi földművesek jókedve és optimizmusa, mely évszázadok elnyomásával dacol.