Nasszer Vietnamja: az észak-jemeni polgárháború

Egyiptom aktív tagja a Szaúd-Arábia vezette, húszik ellen irányuló katonai koalíciónak Jemenben. Kairó elsősorban a légicsapásokkal és a haditengerészetével támogatja a jemeni szunnita vezetést, de nem zárkózott el attól a lehetőségtől sem, hogy katonákat küldene az Arab-félsziget déli részén fekvő országba. Ugyanakkor nincsenek “kellemes emlékei” a legutóbbi egyiptomi katonai beavatkozásról: Egyiptom számára Jemen ugyanazt jelentette, mint az Egyesült Államoknak Vietnam, a Szovjetuniónak Afganisztán, Franciaországnak Algéria és Izraelnek Libanon.

Kairó ma határozottan tagadta, hogy egyiptomi katonák vesztették volna életüket Jemenben. A húszi lázadók tegnap azt nyilatkozták, hogy a fegyvereseik negyven egyiptomi katonával végeztek, de azt nem tették hozzá, hogy pontosan mikor és hol. Mohamed Szamír kormányzati szóvivő tegnapi beszédében megismételte az egyiptomi vezetés március 26-án tett kijelentéseit, “miszerint Egyiptom csak légierővel és négy hadihajóval vesz részt a szaúdi vezetésű koalícióban”. Ugyanakkor Fattah asz-Szíszi egyiptomi elnök felajánlotta, hogy szükség estén Egyiptom készen áll szárazföldi haderőt küldeni az Arab-félsziget déli részén fekvő országba.

Egyiptomi vadászég Jemen felett. Egyelőre még bombáznak.
Egyiptomi vadászég Jemen felett. Egyelőre még csak az egyiptomi légierő és flotta avatkozott be a jemeni harcokba

Az egyiptomi elnök már a tavalyi megválasztását megelőző kampánya alatt is arról beszélt, hogy az ország hadserege készen áll a szélsőséges és terrorista csoportok elleni küzdelemre, legyen szó Líbiáról, Szíriáról, Irakról vagy akár Jemenről. Az egyiptomi beavatkozásnak geopolitikai okai is voltak: a húszik előrenyomulása azzal fenyegetett, hogy elfoglalják a Vörös-tenger kapujának számító, Jemen déli csücskénél lévő Báb-el-Mandeb tengerszorost. Ez nemcsak az egyiptomi gazdaság, hanem a világ egyik legfontosabb útvonala: a Szuezi-csatornába tartó teherhajók, tankerek, hadihajók és utasszállítók is ezen a szoroson haladnak át. Azonban Kairó a “Határozottság vihara” nevű hadműveletben való részvételt elsősorban “történelmi felelősséggel” indokolja. Felmerül a kérdés, hogy mi ez a felelősség?

A NASA felvétele a Báb-el-Mandeb szorosról. A világkereskedelem egyik ütőere.
A NASA felvétele a Báb-el-Mandeb szorosról. A világkereskedelem egyik ütőere.

Egy elfeledett háború

A második világháború utáni történelem egy kevésbé ismert, de korántsem jelentéktelen fegyveres konfliktusáról, az észak-jemeni polgárháborúról van szó, ami 1962-1970 között zajlott. 1962. szeptember 26-án az Abdulláh asz-Szallál ezredes által vezetett, nasszeri vonalat követő jemeni Szabad Tisztek Szervezete puccsot hajtott végre Észak-Jemenben. Megbukott a jemeni imamátus (Jemeni Mutavakkilita Királyság), és kikiáltották a Jemeni Arab Köztársaságot. Azonban nem mindenki fogadta el az új nacionalista vezetést: al-Badr imám támogatói, akik magukat royalistáknak nevezték, fellázadtak a köztársaságiak ellen, és egész Észak-Jemenre kiterjedő felkelés tört ki. Ehhez pedig komoly támogatás kaptak: Szaúd-Arábia és az Öböl menti államok – félve Nasszer túlságos megerősödésétől, valamint a nasszerizmus terjedésétől – fegyverrel és emberanyaggal látták el a royalistákat (lényegében a mai húszik “elődeit”), s közvetve Nagy-Britannia is nyújtott segítséget nekik.

Tizenhat brit katona, miután kiszabadultak az észak-jemeni fogságból. London fegyvereket és kiképzőket küldött a royalistáknak, mivel attól tartott, hogy Szállal célja lesz majd Áden kikötővárosának és a környező brit protektorátusok elfoglalása.
Tizenhat brit katona, miután kiszabadultak az észak-jemeni hadsereg fogságból 1963-ban. London fegyvereket és kiképzőket küldött a royalistáknak, mivel attól tartott, hogy Szállal célja a brit protektorátus Áden kikötőváros és a környező területek elfoglalása miután legyőzte a királypártiakat.

A másik oldalon viszont ott volt Egyiptom és Szíria, akik szinte minden segítséget megadtak Szallálnak. Maguk mögött tudhatták a Szovjetuniót és a keleti blokk szocialista országait is, nem kevés fegyvert, lőszert, segélyt küldtek Szanaának, és szakemberekkel részt vettek az arab ország modernizációjában: a katonai bázisokon kívül üzemeket, kórházakat, iskolákat és hivatali intézményeket is létesítettek. Sőt néha sokkal aktívabb szerepet is játszottak az észak-jemeni eseményekben: például 1967-ben TU-16-os nehézbombázók szovjet pilótái bombázták a royalisták állásait. A szovjet támogatás mögött leginkább az állt, hogy Észak-Jemen tökéletes kiindulópontja és háttérbázisa lehetett volna egy kelet-afrikai szovjet terjeszkedésnek. Továbbá egy Moszkva-barát jemeni vezetés ellensúlyozhatta volna azoknak a nyugati országoknak a befolyását az Arab-félszigeten, melyeknek támaszpontjaik voltak Szaúd-Arábiában, Dél-Jemenben és Ománban egyaránt.

Adbullah asz-Szallál (középen a sötét katonai uniformisban, sapkában).
Abdulláh asz-Szallál (középen a sötét katonai uniformisban, sapkában). Nasszer észak-jemeni helytartója?

Ugyanakkor az “észak-jemeni intervenció” leginkább Gamal Abden Nasszer “projektje” volt. Ő állt az egész jemeni puccs mögött, ő látta el információkkal és fegyverrel a Szabad Tisztek Szervezetét, sőt magát Szallált is úgy hívták, hogy “Jemen Quislingje”, mert szinte minden kérdésben Nasszerre hagyatkozott. Az egyiptomi államfő számára Észak-Jemen kiváló lehetőséget jelentett az elszigeteltségből való kitörésre, az arab világban már addig is betöltött vezetői szerepének megerősítésére, hídfőállás kiépítésére a “nasszerizmus terjesztéséhez Szaúd-Arábiában és a többi monarchiában”, jelentős stratégiai pozíciók megszerzésére (a Báb-el-Mandeb szoros mindkét oldalának a felügyelete), valamint a nyugati országok visszaszorítására. Nem utolsósorban pedig egy nacionalista vezetésű Észak-Jemen újabb tagállam lehetett volna a Nasszer által megálmodott, 1958-ban létrehozott Egyesült Arab Köztársaságban, amit eléggé megviselt Szíria 1961-es kilépése.

Gamal Abden Nasszer:
Gamal Abden Nasszer

A túlzott önbizalom néha…

Csakhogy az egyiptomi hadsereg korántsem volt olyan állapotban, hogy sikeres külföldi beavatkozást hajtson végre. Ennek ellenére az egyiptomi tisztek váltig állították Nasszernek, hogy az Észak-Jemenben kirobbant polgárháború „rövid, gyors és történelmi” győzelem lesz asz-Szállal számára, és Kairó reputációját jelentősen megnövelné a térségben, ha beavatkozna a győztes oldalon. Az egyiptomi vezérkar és a hírszerzés szintúgy meg volt győződve arról, hogy egy beavatkozás az egyiptomi hadsereg számára „futó kaland” és „sétagalopp” lesz. Kairó nem kevés pénzt ölt az egyiptomi hadsereg modernizációjába, a tisztikar kiképzésére és az 1955-ös egyiptomi-csehszlovák fegyvervásárlási szerződés megkötése óta folyamatosan mentek a szovjet – és csehszlovák – kézifegyverek, páncélosok és vadászgépek az észak-afrikai országba. A katonai elit szerint az egyiptomi hadseregnek “nem jelenthetnek kihívást” az észak-jemeni royalisták, akik csak kézifegyverrel és késekkel voltak felszerelve.

Nasszer és az egyiptomi vezérkar.
Nasszer és az egyiptomi vezérkar. Az egyik tanácskozás után az egyiptomi tisztek azon viccelődtek, hogy az egyiptomi ejtőernyősöknek elég csak megafonokat, tűzijátékokat és füstgránátokat  bevetniük, és “máris menekülnek a  zajidi – síita ötös ágához tartozó – royalista fegyveresek.”

Ám a valóság teljesen más volt.  Száleh al-Marizi, az egyiptomi vezérkar egyik parancsnoka, aki jártas volt Jemen történelmében, figyelmeztette a társait: nem hiába nevezik Jement a “Hódítók Temetőjének” (nemrég egy húszi vezető is erről beszélt). Csak a XIX. a században az Oszmán-Török Birodalom négy hódító/büntető hadjáratot indított a térségben, az egyik során el is foglalta Szanaát , de végül mindegyik akció kudarccal végződött, mindössze páran tértek vissza, akik elmondhatták: nem érdemes az itt élő törzseket háborgatni. Igazából soha senki nem tudta teljesen elfoglalni és pacifikálni a térséget, a jemeni törzsek késeikkel és puskáikkal sokkal keményebb harcosok voltak, mint a legtöbb hivatásos katona. Marizi figyelmeztette a hadvezetést: az egyiptomi tankok megakadnának Észak-Jemenben, melynek nincs úthálózata, a sivatagi hadviselés nem ugyanaz, mint a hegyekben folytatott partizánharc, sőt az egyiptomi légierő feleslegesen bombázná a royalistákat, mert nincsenek ipari létesítményeik és a fegyveresek egyszerűen elbújnak a barlangokban.

Egyiptomi tiszt képez ki jemeni katonákat.
Egyiptomi tiszt képez ki a jemeni katonákat.

Azonban a figyelmeztetéseket Nasszer figyelmen kívül hagyta, egyszerűen azért, mert túl sok előnnyel kecsegtetett egy sikeres jemeni akció. Az egyiptomi elnök az intervencióhoz megkapta a Kreml “áldását” is: a szovjetek szállították Szanaába az első egyiptomi katonákat. A polgárháború elején még csak egy századnyi egyiptomi kommandós és ejtőernyős volt a fővárosban, akik nem vettek részt a városon kívüli hadműveletekben. Azonban 1963 elején Szállal ezredes elvesztette a kezdeményezést: az egyiptomiak miatt – akikben hódítókat láttak – számos korábban semleges törzs állt át a royalisták oldalára, akadozott a szocialista országokból jövő utánpótlás (amit gyakran maga Nasszer tartott vissza), valamint nagy volt a széthúzás a jemeni Szabad Tisztek Szervezetében. Szallál egy idő után túlságosan nagyravágyóvá, önfejűvé és agresszívvá vált, miközben kérdés nélkül követte mindenben Nasszert és az egyiptomi tiszteket. Ez pedig gyakorlatilag Szallál ellen fordította a saját tisztikarát.

Egetverő haderő? 

Habár hatalmas sikert aratott az 1963-as Ramádan-offenzíva, melynek során elvágták a royalistákat a szaúd-arábiai és a dél-jemeni utánpótlási vonalaktól, de ez túl sokba került a köztársaságpártiaknak. Emiatt Nasszer fokozatosan növelte az egyiptomi katonák számát. 1963 nyarán már legalább 20 000 egyiptomi katona állomásozott Észak-Jemenben, s miközben Szallál csapatai keleten próbálták legyőzni a royalistákat, az egyiptomiak már a fővárostól nyugatra és északra indítottak hadműveleteket. 1967-ig 13 gyalogsági regiment, egy tüzérségi divízió, két tankhadosztály és több száz fős különleges erő volt jelen az arab országban. Kairó 1963 és 1964 között négy századnyi vadászgépet és bombázót (Jak-11 , MiG-15, MiG-17 , Iljusin Il-28 , Iljusin Il-14s, Tupoljev-16) telepítettek az országba, sőt nemcsak a royalistákat, hanem a szaúdi és dél-jemeni bázisokat és településeket is bombázták. Ezenfelül az egyiptomi légierő légihidat létesített Szanaa és az egyiptomi katonai repülőterek között, folyamatosan szállították a fegyvert, lőszert, élelmiszert, gyógyszert és nyersanyagot a nacionalistáknak.

Az 1963-as és 1964-es királypártiak elleni hadműveletek.
A királypártiak elleni hadműveletek 1963-ban és 1964-ben.

Hamarosan azonban beigazolódtak a már említett Száleh al-Marizi tábornok fenntartásai. Az egyiptomi tisztek arroganciája és képzetlensége nem ismert határokat: például hónapokig nem is tanulmányozták, figyelmen kívül hagyták a topográfiai térképeket, például tankokkal “akartak felmenni a hegyre”. Az egyiptomi hírszerzésnek 1962 előtt nem is voltak ügynökei Észak-Jemenben, ráadásul 1961-ben nyílt meg az első egyiptomi nagykövetség a fővárosban; helyismerettel nem rendelkeztek, és fogalmuk sem a volt a bonyolult törzsi hálózatokról és szövetségi rendszerekről. Sőt, az első hivatalos adatokat Észak-Jemennel kapcsolatban az Egyesült Államok jemeni nagykövetségéről ellopott, főleg gazdasági jelentésekből szerezték.

Gyakran ilyen és ehhez hasonló térképeket használtak a terepen lévő egyiptomi katonák.
Gyakran ilyen és ehhez hasonló térképeket használtak a terepen lévő egyiptomi katonák.

Nem sokkal később Észak-Jemen valóságos logisztikai rémálommá vált Kairó számára: az észak-afrikai országtól 1200 kilométerre fekvő állam számos utánpótlási problémát vetett fel. A szállítmányok rendszeresen késve érkeztek meg, sokáig elhúzódott a kipakolás, s az szállítmányok túlnyomó része célba sem ért: a royalisták kerülték a nyílt összecsapásokat, rendszeresen a védtelen konvojokra csaptak le, elvágva ezzel a harcoló alakulatokat az utánpótlástól. A hegyekben körbekerített egyiptomi katonákkal pedig egyesével végeztek, gyakran megvárták, amíg a tankokból elfogy a lőszer és az üzemanyag, és ezután robbantották fel vagy vitték el hadizsákmányként őket. Az egyiptomi légierő hiába bombázta a royalisták állásait, nem ért el eredményt, mivel az utánpótlás – mégha késéssel is – de megérkezett  Szaúd-Arábiából és Dél-Jemenből. Ezenfelül a királypártiak gyakran alkalmazták a “hit and run” (üss és fuss) taktikát, éjszaka ütöttek rajta az egyiptomi katonai táborokon, őröket és tiszteket raboltak el, ezzel jelentősen demoralizálva az egyiptomi haderőt.

Egyiptom katonák észak-Nyugat Jemenben.
Egyiptomi katonák az észak-jemeni sivatagban.

Titkos tárgyalások

1964-ben már lehetett tudni, hogy a polgárháború akár egy évtizedig is elhúzódhat. Nasszer Szanaába utazott, ahol szembesült az észak-jemeni helyzettel és a vezérkarban uralkodó állapotokkal. Annak ellenére, hogy az egyiptomi elnök “tanácsára” átalakították a jemeni kormányt, Szallál csak névleges vezető maradt és Nasszer tovább növelte az egyiptomi katonák számát, a háttérben már elkezdődtek a tárgyalások Szaúd-Arábiával. 1965-ben Kairó igyekezett megegyezni Rijáddal, Nasszer személyesen akarta meglátogatni Fejszál ibn Abdul-Aziz asz-Szaúd királyt, viszont  az előzetes tárgyalások kudarcba fulladtak. Ráadásul Fejszál Teheránba utazott, és Iránnal megkötötte az „Iszlám Paktumot”, amely arról szólt, hogy Észak-Jemenben közösen harcolnak az „istentelen egyiptomi rezsim ellen”.

Nasszer Szanaaban
Nasszer Szanaában

Nasszer, tartva attól, hogy hamarosan egy Egyiptom-elleni, esetlegesen nyugati támogatást élvező koalíció jöhet létre ellene, folytatta az egyiptomi-szaúdi tárgyalásokat. Augusztus 24-én aláírták a dzsiddai egyezményt, ami a konfliktus tárgyalásos megoldását jelentette volna. Kairó beleegyezett abba, hogy fokozatosan kivonul Észak-Jemenből, cserébe Rijád több millió dollárt fizet, és egy esetleges arab-izraeli konfliktus esetén nyíltan Izrael ellen vonulnak a szaúdiak. Ekkorra azonban a királypártiak már túlságosan megerősödtek, és 1966 márciusában hadműveletet indítottak a főváros elfoglalásáért. Szallál a vezérkaron belüli ellentétek miatt egyre nehezebben tudta irányítani a hadseregét, megkezdődtek a belső leszámolások, a hadsereg hibát hibára halmozott, és fokozatosan visszavonult. Nasszer ennek ellenére még inkább fokozta a katonai jelenlétet, s 1967-ben már 67 000 egyiptomi katona állomásozott Észak-Jemenben.

A dzsiddai egyezmény aláírása Rijádban. Szallál megijedt az egyezménytől, mivel tartott, hogy "Nasszer dobja őt", ezért Irakhoz és keleti blokkhoz fordult a közvetlen
A dzsiddai egyezmény aláírása Rijádban. Szallál megijedt az egyezménytől, mivel attól tartott, hogy Nasszer “dobta őt”, ezért Irakhoz és szocialista országokhoz fordult  közvetlen támogatásért.

Sok hűhó semmiért

Azonban ekkor már Nasszer tudta, hogy az egész észak-jemeni akció óriási baklövés volt. Az arab nacionalizmus eszméjét nem lehet olyan országba exportálni, ahol “nincs erre felkészülve a lakosság” és a modernizációt “nem lehet katonai úton kierőszakolni”. Az egyiptomi gazdaság számára az észak-jemeni “kaland” valóságos pénznyelő volt: a hadsereg kiadásai lassanként felemésztették az észak-afrikai ország tartalékait, a költségek elérték – akkori árfolyamon – az egymilliárd dollárt. Megnövelték az adókat, a cigarettára, sörre és az üzemanyagra különadókat vetettek ki, csökkentették a juttatásokat és a fizetéseket (egyes helyeken a felére), több tucat ipari és mezőgazdasági programot állítottak le. Gyakorlatilag összeomlott az egyiptomi pénzügyi rendszer: 100 millió dollár alá csökkent az ország külföldi valutatartaléka, az államadósság – leginkább a szocialista országok felé – elérte a 2 milliárd dollárt.

Tüntetés a Tahrír-téren 1967 elején.
Tüntetés a Tahrír téren 1967 elején.

Ennél sokkal rosszabb volt Nasszer számára, hogy az egyiptomi hadsereg “leszerepelt” külföldön, a kudarcokkal teli beavatkozás rámutatott a haderő gyengeségeire. Az arab vezető presztízse kül- és belföldön egyaránt drasztikusan megcsappant, akkoriban gyakran cikkeztek arról, hogy “a nasszerizmus a végéhez közeledik”, egy forradalom “küszöbén áll Egyiptom”. Azt nem tudni, hogy valóban készült-e puccs Nasszer ellen, de az egyiptomi vezető érezte, hogy ha nem cselekszik gyorsan, és nem tereli el mielőbb a figyelmet Észak-Jemenről, akkor könnyen megbukhat. Ezért egy régi kártyát játszott ki: az arabok Izrael-ellenességét.

Lebombázott egyiptomi repülőtér a hatnapos háború alatt.
Lebombázott egyiptomi repülőtér a hatnapos háború alatt.

Támaszpontokat és jelentős katonai erőt telepített a Sínai-félszigetre, miközben abban bízott, hogy a dzsiddai egyezmény keretében szaúdi segítséget egy Izrael elleni támadáshoz. Ám Nasszer csak “blöffölt”, az egyiptomi-izraeli feszültség gerjesztésével akarta magát ismét népszerűvé tenni az egyiptomi lakosság előtt, valamint több támogatást kicsikarni a Szovjetunióból és a többi szocialista országból. Azonban alaposan elszámította magát: az izraeli vezetés egy küszöbön álló inváziónak minősítette az egyiptomi előkészületeket és a preventív csapás mellett döntött. 1967. június 5-én kitört a hatnapos háború, amely súlyos csapást mért nem csak az egyiptomi hadseregre, hanem Nasszerre és a nasszerizmusra is. A mai napig komoly vita tárgya a történészek körében, hogy vajon az egyiptomi haderő komolyan gondolt-e egy Izrael elleni katonai inváziót? A nyugati média és a hírszerzés meg volt győződve arról, hogy igen. Azonban a  háború után az egykori izraeli külügyminiszter – Abba Eban – szerint “blöff volt az egész, mert Nasszer győzelmet akart háború nélkül”. Ezt az állítást azóta történészek, elemzők és neves izraeli meg egyiptomi prominens személyek erősítették meg.

 

Soha többé Jement

Kairó a hatnapos háborúban elszenvedett vereség után hozzálátott az egyiptomi haderő kivonásához. Nasszer tartott attól, hogy Izrael folytatni fogja a hadműveleteit, és kivonta a harcedzett katonai egységeket Észak-Jemenből,  de 1967 novemberében még mindig 15 000 egyiptomi katona állomásozott az országban. Mielőtt az utolsó egyiptomi katona is távozott volna, Nasszer gyorsan megoldotta a “Szallál-kérdést”: Nyílt üzenetben utasította az egyiptomi erők vezetőit, hogy “ne lépjenek közbe egy puccs esetén”. November 5-én az észak-jemeni tisztek megbuktatták Szallált, aki éppen Bagdadban tárgyalt, de végül nem segélyt, hanem menedékjogot kapott.

Észak-Jemenben egy háromtagú Elnöki Tanács jött létre, az államfői feladatokat el-Irijáni kádi látta el. Az utolsó egyiptomi katona december 15-én hagyta el az országot, és Kairó évekig, évtizedekig nem foglalkozott az észak-jemeni ügyekkel, a két ország közti kapcsolat minimális szintre redukálódott. Az egyiptomiak kivonulása után a royalisták megostromolták a fővárost, de a köztársasági erőknek sikerült megtartaniuk Szanaát. Állóháború alakult ki, aminek a szaúdi pálfordulás vetetett véget: Rijád befejezte a royalisták támogatását, elismerte a Jemeni Arab Köztársaságot, valamint közvetített a felek között. Végül 1970-ben fegyverszünetet kötöttek, ami azzal járt, hogy a szaúdi erők is kivonultak Észak-Jemenből.

Szanaa ostroma, ami hónapokig elhúzódott, de két dolog miatt nem arattak győzelmet a royalisták: a köztársaságiak folyamatosan kapták a szovjet utánpótlást és szovjet pilóták bombázták a királypártiak állásait. Másodszor
Szanaa ostroma, ami hónapokig elhúzódott, de két ok miatt nem arattak győzelmet a royalisták: a köztársaságiak folyamatosan kapták a szovjet utánpótlást, és a szovjet pilóták is bombázták a királypártiak állásait. Másodszor közbeszólt a Ramadán. A vallásos jemeni harcosok akkor beszüntették a harcokat, ami viszont időt adott a köztársasági erőknek a felkészülésre.

Tehát mi az észak-jemeni egyiptomi intervenció tanulsága, ami fontos lehet a mai Egyiptom és Fattah asz-Szíszi számára? Az egyiptomi intervenció eredménye egy szégyenteljes egyiptomi kivonulás, több mint 10 000 halott, több millió dollárnyi kár, amit az egyiptomi gazdaság évekig nem tudott kiheverni. Az észak-jemeni “kaland” közvetve hozzájárult a hatnapos háborúban elszenvedett vereséghez is, ami Nasszer “politikai halálát” jelentette. Talán maga Nasszer fogalmazta meg a legtalálóbban az amerikai nagykövetnek, hogy mit jelentett számára az egész expedíció:

„Jemen az én Vietnamom. Egyiptom soha nem tér vissza az arab országba.” 

Krajcsír Lukács 

A képek forrása: Europress/AFP

Felhasznált irodalom:

Dresch, Paul: A History of Modern Yemen. Cambridge: Cambridge University Press, 2000

Jesse Ferris: How Intervention in Yemen Caused the Six-Day War and the Decline of Egyptian Power? Palatino, 2012.

Jesse Ferris: Egypt’s Vietnam – Lessons from the last time Cairo waded into war in Yemen. In: Foreign Policy. Forrás: http://foreignpolicy.com/2015/04/03/egypts-vietnam-yemen-nasser-sisi/?wp_login_redirect=0

Krajčír Lukács: A tudományos szocializmus építése Jemenben – csehszlovák segítséggel  In: Mediterrán Világ 27-28 (2013).

Prantner Zoltán: Abdullah asz-Szallál: Jemen Quislingje? In: Mediterrán Világ 8 (2008).

(Visited 20 times, 1 visits today)

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez