Egyiptom 6000 évének ökológiai változásait vizsgálták

Egy kutatócsoport az ókori egyiptomi műalkotásokon ábrázolt állatközösségeket vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy a fajok kihalása drámai hatással volt az ökoszisztéma stabilitására.

 Az ókori egyiptomi műtárgyakon feltüntetett állatok révén kutatóknak sikerült részletesen lekövetniük, milyen nagy testű állatok éltek a Nílus völgyében az utóbbi 6000 évben. Eme adatbázis újabb elemzése feltárja, hogy a fajkihalások folyományaként – melyeket nagy valószínűséggel a régió éghajlatának szárazabbá válása és a növekvő emberi populáció váltott ki – az ökoszisztéma egyre instabilabbá vált.

A PNAS folyóiratban publikált tanulmány azt mutatja be, hogy az emlősfajok lokális kihalása a Nílus völgyében élő állatközösségek stabilitásának egyenletes hanyatlásához vezetett. Amikor a közösséget több faj alkotta, bármelyikük eltűnése relatíve csekély befolyást gyakorolt az ökoszisztéma működésére, mára ellenben sokkal érzékenyebbé vált a rendszer a zavarokra – mondja Justin Yeakel, a vizsgálat vezető szerzője.

Körülbelül hat évezreddel ezelőtt 37 nagy testű emlősfaj élt Egyiptomban, mára csak nyolc maradt fenn. A kései predinasztikus periódusból (a Kr. e. 3100 előtti időszakból) származó műalkotásokon rögzített fajok közül már nem található meg Egyiptomban oroszlán, vadkutya, elefánt, arab bejza, tehénantilop és zsiráf.

„A valamikori gazdag és változatos emlősközösség mára teljesen átalakult – mondja Yeakel. – Ahogy a fajok száma hanyatlásnak indult, az egyik legfőbb eltűnt funkció az ökológiai redundancia volt. Többféle gazellafaj és kisebb növényevőfaj volt jelen, ami azért is fontos, mivel számos ragadozófajnak nyújtott táplálékot. Amikor azonban a kis testű növényevők száma megcsappant, bármely faj eltűnésének jóval nagyobb hatása volt a rendszer stabilitására, ami további kihalásokhoz vezethetett.”

Az új vizsgálat a Dale Osborne zoológus által összegyűjtött adatokon alapul. 1998-ban adta ki könyvét, mely részletes képet festett a régió valamikori állatközösségeiről a régészeti és paleontológiai bizonyítékok, valamint történelmi leírások alapján. A kutatást ösztönözte, hogy 2010-ben, amikor Yeakel meglátogatta a San Franciscó-i Tutankhamon-kiállítást társszerzőjével Nathaniel Dominyvel, észrevették, hogy a lenyűgöző illusztrációk a természeti világ hű megfigyelései. Mivel Dominy ismerte Osborne könyvét, így fontolgatni kezdték, hogyan hasznosíthatnák eme megfigyeléseket és az adatokat.

A kutatócsapat a 6000 év alatt öt olyan epizódot azonosított, amikor drasztikus változások zajlottak le Egyiptom emlősközösségében, ezek közül három egybeesett a szélsőséges környezeti változásokkal, ahogyan a klíma egyre szárazabbá vált. Eme kiszáradásos periódusok pedig egybevágtak az emberi társadalmak változásaival, úgymint az Óbirodalom 4000 évvel ezelőtti, és az Újbirodalom 3000 évvel ezelőtti összeomlásával.

Yeakel elmondása szerint három nagyobb kiszáradásos időszak következett be, ahogyan Egyiptom nedvesebb éghajlata szárazabbá vált. A folyamat az afrikai nedves periódus 5500 évvel ezelőtti lezárultával indult, ekkor a monszunok déli irányba mozdultak el. „Ezzel egyidejűleg az emberi populáció sűrűsége növekedett, és a Nílus-völgyben az élőhelyért folyó versengés drámai hatást gyakorolt az állatpopulációkra” – magyarázza.

A legutóbbi változás az emlősközösségekben mintegy 100 évvel ezelőtt ment végbe. A ragadozó-zsákmány hálózat vizsgálata arról tanúskodik, hogy a fajok kihalása az utóbbi 150 évben aránytalanul károsan hatott az ökoszisztéma stabilitására. Az eredményeknek a kutatók szerint a modern ökoszisztémák vizsgálatában is komoly horderejük lehet.

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez