Az utolsó két nap eléggé mozgalmas volt, mert árvaházban és kórházban jártunk, kórtermekben fekvő beteg gyerekeket látogattunk meg. Hogy segítsünk, hiszen ezért jöttünk, valójában ezért tettük meg a nagy utat. A kórházban az volt igazából a legnyomasztóbb élmény, hogy hiába vannak új gépek, eszközök, a személyzet nem tudja használni, kezelni őket. Mert nem tanították meg őket. Pedig maga az épület, a felszereltség felveszi a versenyt bármelyik borsodi kórházéval. Találkoztam egy évek óta itt dolgozó holland orvossal, aki segíteni próbál. Váltakozó sikerrel. Aki közel lakik, be tud menni a kórházba, azon tudnak segítni. Aki távolabb él, és van pénze taxira, hogy elérje a kórházat, szintén kap ellátását. De mi van azokkal a betegekkel, akik távol laknak és pénzük sincsen? Ugye, tudják a választ…
Az elgondolkodtató kórházlátogatás után az árvaházba mentünk. A gyerekek eleinte kicsit féltek tőlünk, de aztán megbarátkoztak velünk. Aztán találkoztunk ismét a miniszter asszonnyal és a helyi szakemberekkel. Kedvesen fogadtak minket, örültek az autóknak és az adományoknak. Megköszönték az ország nevében. A miniszter pedig személyesen biztosított minket arról, hogy minden a megfelelő helyre fog kerülni. A táblák, apadok, a székek, a tanszerek az iskolába. Borzasztó nagy örömöt tudtunk okozni 1 db tollal is. Merthogy ez arrafelé hiánycikk. Az utolsó napon aztán arra koncentráltunk, hogy minden odakerüljön, ahol a legnagyobb szükség van rá. A gyógyszereket elvittük a kórházba, a játékokat, gyerekruhákat pedig az árvaházba. Csak közhelyes dolgokat tudnék írni, olyasmit pl, hogy „ a gyerekek csillogó szemekkel, hálásan fogadták az ajándékokat” Inkább nem írok semmit, legyen ez az én ajándékom, amit az ottani gyerekektől kaptam.
Ezek az emberek mindennek tudnak örülni, és talán nem volna haszontalan megtanulni tőlük, hogy igenis, rengeteg dolognak lehet örülni, csak mi ezekre nem figyelünk. Volt egy olyan esetem a szállodában az utolsó napon, hogy egy helybéli pénzt ajánlott a lábamon lévő cipőért, adjam el neki. Odaadtam volna szívesen, csakhogy az előző este szétosztottam a személyzet tagjai között minden nélkülözhető ruhámat, cipőmet. Addig is kedvesek voltak velem, de ezután a barátjuk lettem. És most megint írhatnám a közhelyes mondatokat arról, hogy „ a helybéliek hálásan köszönték meg a nekem már nélkülözhető ruháimat”- úgyhogy azért sem írom le, legyen ez az élmény is az én ajándékom. A többit szívesen osztottam meg Önökkel, az AfriPORT olvasóival.