A csúcs meghódítása, amire mi is vállalkoztunk Juhász Péter Gergő barátommal – a HTCC központi kordinációs irodájának vezetőjével – pedig minimum 3 nap egy átlagos túrázónak. Maga az egész hegység természetvédelmi terület, már az UNESCO Világörökség listájára is nevezték. Napi belépőjegyet kell váltani az egyetlen erdészeti irodában: ez körülbelül 100 forint, a szállás pedig nagyjából 600 forintba kerül.
Fent a hegységben összesen 10 erdészház található, melyek nem túl komfortosak, de egy-két éjszakára elviselhetőek (általában 4 vékony szivacs van alvásra, ha több a vendég, a későn érkezőknek marad a padló). Az itteni télben, ami július-augusztus, éjszakánként akár fagypont környékére is leesik a hőmérséklet. Napközben viszont akár a rövidujjú póló is sok lehet, és nem érdemes a naptejet sem otthon hagyni.
Ami még fontos: kötelező túravezetőt fogadni, ennek bére napi 25 dollár. Emellett van lehetőség hordárok igénybe vételére is, napi 20 dollárért. Potyatúrázókként éltünk is a lehetőséggel, és bizony nem hiszem, hogy nélkülük sikerült volna teljesíteni a körülbelül 45 kilométeres túrát a maga több ezer méteres szintkülönbségével a három nap alatt.
Egy vasárnapi kora reggelen indultunk, hogy már első nap a csúcshoz legközelebbi erdészházhoz érjünk. 700 méteres magasságról túráztunk fel 2200 méterre. A legnehezebb az első emelkedő volt, amikor 1400 méterre jutottunk fel. Utána már valahogy bemelegszenek az izmok, meg hát már nem volt annyira meredek egyik kapaszkodó sem! Amint túljut az ember az első szirten, szinte egy másik világba kerül. Itt nem botlik úton-útfélen helyiekbe, kihalt világ. Malawi amúgy sem egy turista-paradicsom, még a főszezonban is jó, ha 40-50 túrázó jut az egész 700 négyzetkilométerre. Aki ezt szereti, nyugodtan jöhet!
Délután érkeztünk meg a Sapitwa csúcshoz legközelebb lévő turistaházba. Még épp idejében, hogy a csúcsok között itt-ott elcsíphető napsütésnél meg tudjunk fürödni és kis napenergiával feltöltődni. Ugyanis a fent található kristálytiszta víz igencsak hideg! Ha a nap teljesen eltűnik, akkor meg rohamosan csökken a hőmérséklet is. Ez elől a házikóba húzódtunk, ahol már tüzet rakott a bakter, akinek az otthonában aznap orvvadászok húzódtak meg. A túravezetőnk és hordárunk meg is vásárolt tőlük egy kék majmot, aminek belsőségeit aznap este elfogyasztották vacsorára. A maradékot meg hazavitték a családnak, mert ínyencfalatoknak számítanak.
Fiatal dél-afrikai párocska érkezett még este 6 órakor, szinte már teljes sötétségben, így bőven el is fértünk a házban. Másnap kora reggel, napfelkeltével indultunk neki a csúcsnak. Jó 3-4 óra mászás felfelé, s majdnem ugyanannyi idő lefelé is. Mivel azt terveztük, hogy utána még egy másik házba is átérünk, igyekezni kellett. A fotón látható, hogy sikerült felérni, és ráadásul még igen szép időben is.
Magát a hegységet rengeteg legenda övezi, melyek szinte egytől-egyik félelemben tartják a helyieket. Például magának a csúcsnak, Sapitwának a neve is azt jelenti, hogy “ne menj oda”. A malawiak szerint a Mulanjét szellemek lakják, akik nem tolerálják az embereket. Azt mondják, hogy csak bizonyos pontokig lehet elmerészkedni, aztán ha látjuk, hogy fa boszorkánykeresztek vannak az út mellett, akkor már a szellemek területének határához értünk, és érdemes visszafordulni. De ha már egy széket találunk, rajta kis elemózsiával, akkor az azt jelenti, hogy tovább már tilos menni. El kell fogyasztani a szellemek ajándékát, és irány vissza, különben sose térünk haza. Ezeket a mendemondákat aztán olyan valós események is “alátámasztják”, mint hogy szökőévenként eltűnik egy-egy magányos turista. Az elmúlt jópár évben egy fiatal holland lány és egy portugál túrázó halt meg, mert egyedül elmászkáltak és eltévedtek (fent a mobiltelefon sem működik mindenhol).
Hát mi megjártuk, visszatértünk, “szerencsénk” volt!
Délután még át is értünk a másik házba, ahonnan másnap reggel gyönyörű időben idultunk vissza. 2300 méter magasról ereszkedtünk le a felhők alá. Fent a kilátás olyan volt, mint amikor az ember repülőn suhan át a felhők felett. Körben lefelé mindenhol tejfehér hab vette körül a hegységet. Nem is volt egyszerű lemászni, örültünk, hogy nem felfelé kell ugyanezt az utat megtenni. A falukhoz közel belebotlottunk fahordó lányokba, asszonyokba, akik majdnem minden nap órákat gyalogolnak, hogy összeszedjenek egy, a képen látható, állítólag 20 kilós faköteget, amit aztán a fejükön szállítanak le a faluba, hogy ott eladják, vagy maguk használják el.
Ha bárki Malawiba és Blantyrébe jön látogatóba, a helyi HTCC szívesen ad pontos felvilágosítást, és fontos információkat egy ilyen túra megszervezéséhez.
