Az ausztrál filmtörténet legköltségesebb produkciója több mint ezer szakember segítségével készült el. A kilenc hónapra nyúló forgatás alatt a stáb tagjai közül tizenöt (köztük Kidman) örülhetett gyermekáldásnak. Csaknem ezerötszáz vadlovat kellett megmozgatni és kétezer kosztümöt legyártani a film kedvéért. Ha az IMDb triviáit nézzük, egy őrületesen lélegzetelállító produkció képe rajzolódik ki a szemünk előtt, ez az illuzórikus ábránd viszont már az expozíció kapkodva felhányt képeivel tovatűnik.
Luhrmann mintha elfelejtette volna, hogy méltóságteljesen terpeszkedő melodrámát készít, a játékidő elején bohózathoz méltó sebességgel robognak az események. Az animációval és játékosan mórikáló narrátorral (csak a rend kedvéért: hatalmas fekete pont a magyar szinkronnak) megspékelt bevezető láttán biztosan lehetünk abban, hogy itt valami egészen mást fogunk látni: aki az Elfújta a szélhez hasonló opuszt várt, annak csalatkoznia kell. Nem is az elvileg középpontban álló brit lady és a helyi keménytökű macsó kapcsolata – vagyis a melodráma zsánere – van a középpontban, mivel az Ausztrália valahol félúton átcsap egy adoptáció mellett korteskedő fantasybe úgy, hogy még az Afrika királynőjéhez hasonló, kalandfilmbe ágyazott screwball-komédiákkal is kokettál, továbbá az Óz, a csodák csodája-féle klasszikus musicalhagyományokat is feleleveníti (bár a ‘Somewhere Over the Rainbow’ sokadszori felcsendülésétől a hideg futkosott a hátamon). A Nicole Kidman által alakított Lady Ashley (akit általában csak Mrs. Főnöknek szólítanak) mindent és mindenkit az uralma alá akar hajtani, nem ő illeszkedik be az őt körülvevő új környezetbe (ahogy ezt Liz Taylor tette az Óriásban), hanem azt az saját képére akarja formálni. Bizarr Pygmalion-parafrázisnak lehetünk tanúi, amikor Hugh Jackman karaktere a tinifilmek rút kiskacsájaként, frissen megborotválkozva, klakkban-frakkban tipeg le a mindenkori bál lépcsőjén.
Ugyanez a helyzet Nullahval, a kis bennszülött fiúcskával is (aki az egyetlen üde színfoltja az alkotásnak). Lady Ashley képtelen elfogadni, hogy a gyerek más, egy brit hölgy számára felfoghatatlan dolgok után vágyakozik (sokszor látunk a sajátos „nevelési” kísérleteire párhuzamosan vágott képeket, amin éppen vadlovak küzdenek a betörés ellen – tudatosan, vagy nem tudatosan, ezek a szcénák szépen rímelnek a nő és a kissrác közt feszülő ellentétekre). Erőszakosan ragaszkodik az elveihez és az általa civilizáltnak vélt világ normáihoz, ezzel viszont nem együttérzést, inkább ellenszenvet vált ki a nézőből.
Luhrmann valószínűleg hőgutát kaphatott az ausztrál szavannákon, mert sem színészvezetés, sem dramaturgia, sem az őrá oly jellemzően túlburjánzó látványvilág terén nem jeleskedik. Kidman és Jackman karakterei papírmasé figurák, szánalmas archetípusok, amit már a névválasztás is magában hordoz: a Főnökasszony és a Hajcsár. Ennyi. A két színész némafilmeseket megszégyenítő arcjátékkal ripacskodik, bár ez inkább Kidmanre vonatkozik. Meg merem kockáztatni, hogy élete egyik legrosszabb alakítását nyújtja. Ami pedig az arányokat illeti: azt lehetett hinni, hogy az Ausztrália gerincét az a bizonyos marhahajtás fogja alkotni, ehelyett a komisz jószágok már a kilencvenedik perc környékén a hajón vannak, ami ezután következik, az a felesleges időhúzás mintapéldája. A Hajcsár kalandor lelke nem tud megnyugodni, így féléves (!) távolléteivel tüntet, majd rájön, hogy az ő helye mégiscsak hőn szeretett ladyje oldalán van. A cselekménybe belekevert II. világháború sem válik többé, mint kötelező vérzivataros háttérré, ami elengedhetetlen egy gigantikus(nak vélt) melodrámához. És ha már itt tartunk: Luhrmann a teszvetítésen résztvevők miatt újravágta a filmje végét, de hogy azt ennyire pofátlanul tegye – csakis azért, hogy közönségét maradéktalanul kiszolgálja –, több mint arcpirító. Az eredeti elképzelés szerint a Jackman-féle Hajcsárnak kellett volna elhaláloznia, az ehhez felvett jelenet elejét még látjuk is (Jackman arca eltorzul a fájdalomtól), a vége viszont az a fantasy-katyvasz, amit korábban már említettem (a kis Nullah elnyelte a golyót, vagy mifene…). Kérdem én: mit ér a melodráma értékveszteség nélkül?
Vesztegessünk most pár szót azokra a túlzásokra, amik annakidején a Rómeó és Júliát, valamint a Moulin Rouge-t sikerre vitték, az Ausztrália esetében viszont csupán a lassú elvérzéshez segédkeznek. Luhrmann azzal, hogy a kis Nullahra és nagyapjára, King Georgera helyezi a hangsúlyt, az arányokat a törzsi misztikum és hiedelmek felé tolta (az ártatlan gyermeki nézőpont pedig a kis aboriginalt gyakorlatilag főszereplővé avanzsálja). A bennszülött kölyök mágikus dalolászásával bír jobb belátásra úgy kétezer bőszen vágtató marhát – ez a jelenet semmiben sem különbözött a Peter Jackson-féle King Kong „Brontoszaurusz-hajtási” szcénájától, vagy a Gyűrűk ura-trilógia tetszőlegesen megválasztott tömegjelenetétől, ám egy ilyen jellegű filmből teljesen kilóg. Luhrmann nem elégedett meg Ausztrália természeti adottságaival, blue box-szal, mesterségesen színezett naplementékkel és animált állatok hordájával rondít bele az anyatermészet szűzies tisztaságába, arról már nem is beszélve, hogy Jackman eddigi karrierjének legkínosabb képsorait sikerült leforgatnia: a macsón mocskos cowboy úgy mosakszik a vadonban, mint akármelyik tucatmodell egy Nivea, vagy Fa reklámban, még a lassított fejrázást is abszolválja. Jaj!
A box office adatok már nyilvánvalóvá tették, hogy az Ausztrália csak nehezen fogja visszahozni a bődületes gyártási költségeit, a végeredmény láttán ebben nincs semmi meglepő. Luhrmann a saját dugájába dőlt: a csillagászati összegből összehozott felszín alatt ugyanis csak csekély tartalom található. Ez pedig hamar kiderül.
Forrás: filmpont.hu
(Visited 1 times, 1 visits today)