Kuba szerint sajnálatos az a tény, hogy az Egyesült Államokban megjelenő – a kubai műveket jórészt háttérbe szorító – irodalmat egy disszidens, ellenforradalmi érzelmű írókat tömörítő csoport tartja kézben.
Ennek eredményeként az Egyesült Államok intézményei, politikaformálói és szakemberei reális információk teljes hiányában kénytelenek véleményt – és az észak-amerikai Kuba-politika irányvonalait – formálni, ez pedig cseppet sem kedvez a két ország közeledésének.
Az irodalmi vétó egyébként a Kubában kiadni kívánó észak-amerikai cégeket is sújtja, mivel az embargó értelmében nem köthetnek szerződést a szigetország irodalmi szövetségeivel vagy íróival. Kubai források szerint a kapcsolatok általános enyhülése ellenére a szellemi termékek forgalma mintegy 85%-kal zuhant még a 2001-es állapotokhoz képest is.
Ronald Gochez, a kubai forradalom Észak-Amerikában élő aktivistája úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államok a világ értelmisége ellen vét a szigeten elő kubai írók cenzúrázásával. “Az Egyesül Államok nem szeretné, ha önök tudnák mi zajlik Kubában (…), ha az Egyesült Államok népe hallaná a kubai nép hangját, gyökeresen megváltozna a két ország kapcsolata” – fejtette ki Gochez egy orosz hírügynökségnek. Egy valóban demokratikus rendszerben – érvelt az aktivista – ironikus, hogy bizonyos országok irodalmát eltiltsák az olvasóktól, a disszidens írók által sokat bírált kubai cenzúrára azonban nem tért ki.
A kubai alkotmány 53. cikkhelye elismeri a szólásszabadsághoz való jogot, abban az esetben, ha az a “kommunista állam céljait szolgálja” – más kérdés azonban, hogy ezt a normát hogyan alkalmazzák. Néhány kiskaput azért ki tudnak használni a rendszert bíráló értelmiségiek, bizonyíték erre Yoaní Sánchez blogger vagy néhány igen szókimondó kubai zenei formáció munkássága. Mindezt azonban nem tehetik zavartalanul, mint ahogy azt a kubai blogger a közelmúltban történő letartóztatása, majd szabadlábra helyezése is bizonyítja. (latimoport)