Ez a gyökér adja a leghatásosabb mérget. „Barbascónak hívják” – mondja Ramón Rodríguez, aki a városban utolsóként látta élőként a férfit – „halászatra használják.”
Amikor megtalálta a gyökeret, valószínűleg apróra vagdosta. Ezután egy levélből poharat hajtogathatott, vizet hozhatott, benedvesíthette a gyökérhúst, és így nyerhette a sűrű mérget.
„Nem ismerjük az okokat, miért követett el öngyilkosságot” – mondja Xismena Martínez, aki a temetést fizette.
Egy biztos: eleget ivott a méregből. Némán tért vissza az erdőből klánjának táborhelyére, szótlanul lefeküdt függőágyába, és ekkor még senki sem vette észre tettét.
„Ki akarjuk vizsgálni az öngyilkosságát” – mondja Higinio Obispo, aki fivérnek, bajtársnak, népének harcosának nevezi a halott Mao-bét.
A nép fél évvel ezelőtt érkezett a városba: 2006. március 17-én, Szent József, San José del Guaviare védőszentjének legnagyobb ünnepe előtti pénteken. San José del Guaviare Gauviare tartományban található – Kolumbia kokain és a háború dúlta délkeleti részén.
Este hat óra volt. A városban már elkezdődtek az ünnepségek, amikor a katolikus közösség hívői a Senor de Los Milagros, a Csodák Ura, templom előtt izgatottan meglátták: vademberek! Templomuk előtt 77 kopaszra borotvált fejű, színesre festett arcú ember állt. Nukak makú. Kolumbia utolsó nomádjai, akikről a világ csak 1988 óta szerzett tudomást.
Szenzáció: férfiak méteres fúvócsövekkel, nők fedetlen kebellel, gyerekek kis majmokkal vállaikon. Az emberek fényképezőgépeket hoztak, hogy lefotózzák a vadembereket, spanyolul beszéltek hozzájuk, és az egzotikus látványtól lenyűgözve megállapították: nincsenek a spanyol nyelv birtokában.
A San José 25 ezer lakosa teljesen lázba jött. Szent József vidám ünnepén, a mámoros napokban feledésbe merült, hogy a vad nukak makú nép pontosan mikor is érkezett a városba. A fiatal férfi, aki halkan, erős tájszólással, spanyolul beszélt, így mutatkozott be: Mao-bé. A fehérek Belisariónak hívták, Belisario Sáncheznek.
„Ő volt az összekötő híd a két világ között” – mondta az a férfi, aki San Joséból utolsóként látta élve a férfit. Ramón Rodríguez, az Acción Social szociális hatóság vezetője. „Tudtunk szerint ő volt a vezető. Mindazok után, ami történt, már világos, hogy valójában nem az volt” – mondja a hölgy, aki a temetését fizette: Xismena Martínez (30 éves), San José önkormányzatának vezetőnője.
„Mindenki, aki tesz a népéért, vezető. És ő ilyen volt” – teszi hozzá az a férfi, aki fivérének nevezi őt: Higinio Obispo (33), az Organización Nacional Indígena de Colombia ONIC, a Kolumbiai Őslakosok Egyesülete, Emberi Jogok és Béke osztályának szóvivője. Számára nagyon is ismerősnek tűnik a történet, és mindig elkeseredik, amikor meghal egy törzsfőnök. Elpusztul egy nép. Letűnik egy kultúra. „A 21. század közepén, Dél-Amerika szívében” – mondja Higinio Obispo.
Hirtelen hányni kezdett, erre figyeltek fel a táborban. Aggódva néztek a szemébe. Vérvörösek voltak a szemei. Ott volt mellette a felesége és a gyerekei ezen a kényszerszálláson, a városon kívül, a San José szemétlerakó közelében. És hiába rázogatták. Fejjel lefelé állították, így kényszeríteni őt arra, hogy újból hányjon.
Xismena Martínez és Ramón Rodríguez már sejtették, hogy elfelejthetik Szent József ünnepét. Amikor hivatalosan értesítették őket a vademberekről, az ünneppel és a szabadidővel kapcsolatos összes teendőt félretették: a márciusi hétvége ezután a munkáról szólt. „Cselekednünk kellett” – mondja Xismena Martínez a polgármesteri hivatal irodájában. A két tisztviselő megpróbálta újból szabályos mederbe terelni mindazt, ami hirtelen a város nyakába szakadt. Első, azonnali megoldásként segélyszállásra vitették a nukakokat, két háztömbre a központtól. Mentőket irányítottak a helyszínre, hogy megvizsgálják a nukakokat. A nagy sietségben alultápláltságot és hiánybetegségeket állapítottak meg náluk. Elrendelték, hogy a piacról szállítsanak élelmiszert a nukakok számára.
Megpróbálták megtudni az ötös számú csoport történetét is. E számozás oka, hogy már eddig négyszer érkeztek nukakok az Amazonas esőerdőből egészen San Joséig. De még sosem voltak ennyien, és a civilizált világtól ennyire távolról. Az ötös számú csoporttal kitartóan és gondosan próbálták megértetni magukat.
Mao-bé talán már akkor is ott volt, de ez akkor nem is tűnt fel, mint oly sok minden más ezen az első három napon, 2006. márciusában. Csak erre emlékszik a két hivatalnok: két spanyolul törve beszélő nukak megpróbálták elmagyarázni jövetelük okát. Sörétes puskás férfiak űzték el őket – ennyit értett Martínez. Két nyarat, 60 napot és 30 táborhelyet gyalogoltak – tudta meg Rodríguez. „Nincs olyan időről alkotott fogalmuk, mint nekünk” – jegyezte meg Ramón Rodríguez.
Mao-bé fejre állítva sem hányt. Vizet erőltettek keskeny ajkai közé. Azután vízben oldott cukrot csurgattak szájába.
Az ötös számú csoport minden tagját menekültnek kell tekinteni – döntött Martínez és Rodríguez, minden érintett hatóságnak azonnal meg kell kezdenie a támogatásukat. Bogotának, a fővárosnak jelentették, hogy valószínűleg a Farc lázadó hadsereg gerillái elűztek 77 nukak makút, feltehetően a Resguardo Nukak Makúból, a Guaviare és Inírida folyók közötti védelem nélküli védett területről. Ezután mindkét hivatalnok egy-egy aktát nyitott, mindenki a saját hivatalában, hogy ne a vészhelyzet hozza a megoldásokat, hanem az állam és végrehajtó szervei. Az ötös számú csoport kapott egy számjelet: 4586427-5041010, Código Desplazamiento, azaz menekült jelzőszámot. A harmadik napon megérkezett az utasítás, hogy minden nukakot Agua Bonitára kell vinni, 12 kilométerre, a szemétlerakó mögött fekvő állami tulajdonban lévő 16 hektáros földterületre, jóval a 19. számú gyalogos zászlóalj védelmi körzetén túl.
A tudatánál lévő Mao-bé nem hányt. Úgy tűnt, mintha megtagadná magától a neki nyújtott segítséget. Mao-bét gyerekkorában klánja, a Wayari-muno, kitette, fehérként nevelték fel, majd felnőtt férfiként tért vissza népéhez.
Az Agua Bonitán töltött első éjszakán a nukakok megpróbáltak pálmakunyhókat építeni, ahogy ehhez nomádként hozzá voltak szokva. De nem volt elegendő pálmalevél. A város műanyag ponyvákat küldött. Azután orvosok érkeztek. Megállapították, hogy a nukakoknak parazitafertőzésük van, tüdőbajra is gyanakodtak.
Két nő terhes volt. A hatóságok az egyiket Lorenának, a másikat Rosának nevezték. Rosa a San José kórházban hozta világra fiát, nehéz szüléssel, orvosoktól körülvéve. Hogy lehet ilyet tenni! Az idegen kultúrától teljesen megrettentett nő éppen szülni menjen be egy steril kórházba? Lorena egyedül, az erdőben szülte meg nyáron a fiát, ősei szokása szerint állva. Hogy lehet ilyet tenni – hallgatta Xismena Martínez a kritikusok szidalmait. Egy legyengült nő, minden orvosi segítség nélkül, teljesen egyedül?
Martínez megijedt. Megértette feladatának horderejét.
Mao-bé, testében a méreggel, nem messze Agua Bonitától, az utcán feküdt. Az asszonyok ötlete volt ez. Hétfő volt, 2006. október 16. A katonaság egyik teherautója közeledett.
Az Agua Bonitán töltött első napon, elsősegélyként, ultrapasztörizált, vaníliaízű zacskós tejet hoztak a hiányos táplálkozás miatt. Hozzá kekszet. Az orvosok is újból jöttek, oltóanyagot, valamint nyalókát és lufikat hoztak, hogy enyhítsék a gyerekek félelmét. Beoltották őket HIB, Hep.B, Polio, BCG, DPT ellen. A nukakok csak azt értették, hogy ez fontos és jó.
Zűrzavar uralkodott ezekben a napokban.
A san joséi emberek megpróbáltak segíteni, a hatóságok azon fáradoztak, hogy összehangolják a segítséget, a nukakok minden utasítást követtek.
A segítség azonban nem hozta meg a kívánt eredményt. A nukakok, vadászok és gyűjtögetők, hasmenést kaptak. Gyümölcshöz és majomhúshoz voltak szokva, így nem bírták a vaníliás tejet. A város rizs és manióka készleteket küldött. A nukakok, nomád népek, nem voltak hozzászokva a raktározáshoz, így mindent megettek egyszerre. Az orvosok bevitték az alultáplált gyerekeket a kórházba. Ők meg elmenekültek a csupasz szobákból.
Mao-bét elhelyezték egy ágyon, a teherautón és legördültek vele az utcán. Azután felgyorsult a kocsi.
A város polgárai alig bírtak magukkal, hogy segíthessenek. Ingeket, nadrágokat, melltartókat hoztak Agua Bonitára. A nukakok ínsége meggyőzte őket arról, hogy a vadembereknek szükségük van a segítségre, sokan adakoztak. Először ruhákat hoztak, aztán vécépapírt, olyan volt, mint egy verseny. Ha valaki fagyit adományozott, akkor a következő limonádét. Ha valaki játékot hozott, a másik székeket. Ramón Rodríguez hiába kérte az embereket, hogy ne ajándékozzanak a nukakoknak semmit. Az új kunyhók megteltek mindenféle homival. Rodríguez hirtelen olyan nukak gyerekeket talált Agua Bonitán, akik Batmannel játszottak, felnőtteket színes pólókban, amint kólát ittak. „Olyan gyorsan megváltoztak.”
Martínezzel együtt elrendelték, mihamarabb hívjanak össze egy korábban már más vészhelyzetekben kipróbált bizottságot, amelyben annyi állami, egyházi, katonai képviselő volt, hogy hamarosan albizottságot alakítottak. Azt akarták, hogy az eddigi tapasztalatok alapján ésszerűen cselekedjenek.
Rendet akartak tenni a zűrzavarban. Ennek érdekében először is népszámlálást akartak, de rögtön problémákba ütközött a nukakok név szerinti feljegyzése. Senkinek sem volt családneve, és a kicsiket mind ko-pe-nek, azaz gyereknek hívták. Ezért spanyol neveket adtak, és mindjárt a felnőtteknek is. Amikor megérkeztek az első adatok a fővárosba, Bogotába, a hivatalnokok csalásra gyanakodtak, mivel néhány számba vett menekült azonos családnevet viselt: Nukak. Feltűnt azonban egy férfi, aki a zűrzavarban elkerülte a hatóságok figyelmét: Mao-bé.