– Mikor és hogyan határozták el, hogy javítanak az afrikai kontinensen élők életkörülményein?
– Az Afrikai–Magyar Egyesület elnökével és egy tagtársammal együtt, 2008 novemberében áttekintettük, hogy a szervezetünkben milyen aktivitások történtek – fejlesztési segélyezés, kulturális események szponzorálása, az afrikai kultúra megjelenítése Magyarországon –, és elkezdtünk újabb programokat tervezni. Segélyezési tevékenységünk eddigi jellemzője az volt, hogy tandíj-, képzési- és szociális támogatást adtunk. Észak-Ugandában például olyan leányanyáknak nyújtottunk segítséget, akiket korábban lázadó katonák hurcoltak el, és tartottak évekig fogva. Onnan megszabadulva, a helyi társadalom nem fogadta vissza őket. Számukra fontos volt olyan szakmát (batikolás) tanulni, melynek végzése révén el tudták magukat és családjukat tartani. Kenya fővárosában, Nairobiban olyan szomáliai menekült családokkal foglalkoztunk, akiknek valamely családtagja Magyarországon él menekültként. Tandíj- és iskolatámogatást is adtunk Kenyában, továbbá hasonló madagaszkári programot is indítottunk.
– Milyen új cselekvési programot határoztak meg az AHU számára?
– Az említett megbeszélésünkön összegeztük az addigi tapasztalatainkat és felmerült, hogy próbáljunk segíteni háborús katasztrófa sújtotta területen. Schumicky Lilla, ugandai koordinátorunk jelentéséből kiderült, hogy felerősödött a harc a Kongói Demokratikus Köztársaságban, és az emberek menekülttáborokba kényszerültek a fegyveres milícia csoportok elől. Elhatároztuk, hogy segélyakciót szervezünk, amelyen keresztül megszólítjuk a magyar embereket, hogy az afrikai szegénységen túlmenően, a menekülteknek segítsünk. A projekt a „Háború Gyermekei Segélyakció” nevet kapta, és meghatároztuk a fő kereteit. Már a kezdetek kezdetén elhatároztuk, hogy igyekszünk a gyermekekre koncentrálni, mert a koordinátorunktól tudtuk, hogy a táborokban elhagyatott gyermektömegek vannak, akik a menekülés következtében elvesztették szüleiket. Azt sem lehet tudni, hogy ők árvák, vagy élnek még a szüleik; karszalagot kaptak a táborban, hogy azzal beazonosíthatóvá váljanak. A kinti árak ismeretében kiszámoltuk, hogy akár már háromezer forint megmentheti egy kongói gyermek életét.
– Az egyesület korábbi tevékenységeihez képest, mennyiben eltérő feladatokat jelentett a segélyakció megszervezése?
– Szerettünk volna a kifosztott, élelem nélkül vegetáló menekülteknek olyan adományokat gyűjteni, amire szükségük van. A legegyszerűbbekre kell gondolni: ruházat, használati tárgyak, amelyek biztosítják számukra a túlélést. A jelentésekből az is kiderült, hogy nincs szervezett orvosi ellátásuk sem. Kitaláltuk, hogy orvosokat toborzunk, és felkészítünk arra, hogy a menekült táborokban dolgozzanak, biztosítsák az egészségügyi ellátást. Továbbá fontosnak tartottuk, hogy gyűjtsünk ruhát és természetesen pénzt, az ötleteink finanszírozására, az orvosok és a ruhaadomány kiküldéséhez. Gondoltuk, hogy az összegyűjtött anyagi támogatást felhasználhatjuk kint megvásárolható élelmiszerre, használati tárgyakra, hogy a lehető legtöbb emberen segíthessünk. Egyrészt a légi szállítás meglehetősen drága és a küldemények súlya korlátozott, másrészt azzal is segítünk, ha a forrásaink egy részét Afrikában költjük el.
– Mekkora aktivitásra számítottak az orvosok és a támogatók részéről?
– Mivel az egyesületünknek nem volt tapasztalata humanitárius segélyprogram szervezésében, nem tudhattuk, hogy jelentkeznek-e orvosok, milyen lesz az adományozási kedv stb. 2008. december 10-én sajtótájékoztatót tartottunk, ahol hivatalosan is meghirdettük a „Háború Gyermekei Segélyakciót”. Ebben néhány ismert személyiség állt mellénk, akik afrikai utazási élménnyel, a kontinenshez való vonzódással és segítőkész gondolkodásmóddal rendelkeztek.
– Milyen visszhangot kapott a meghirdetett segélyakció?
– December és január folyamán civil kezdeményezésünk támogatókra talált: cégek és magánszemélyek kisebb-nagyobb összegekkel, jelentős mennyiségű ruhaadománnyal hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy el tudjuk indítani a támogatást. Érkezett egy nagyobb mennyiségű ruhaadomány is, melyet kijuttattunk a területre. Elképzeléseinket is felülmúló számban jelentkeztek orvosok – többen, mint ahányat a befolyt adományok szerint képesek voltunk kivinni. Örvendetes, hogy ez azóta is végigkíséri a missziók történetét. Ez év január folyamán reális közelségbe került, hogy három orvost kiválaszthassunk, és felkészíthessünk arra, hogy nem egyszerű körülmények között, saját és adományba kapott eszközeikkel, szaktudásukkal – ami Kongóban amúgy csodaszámba megy – gyógyíthatnak.
– Milyen állapotokat talált a kiérkező orvoscsapat?
– Február 3-án, megfelelő konzultációkat követően, elindult az Afrikai–Magyar Egyesület önkéntes orvosi missziója. A kongói menekülttáborokba érkezve kaotikus állapotokat, ellátás nélküli embereket találtunk. A háborús övezetben veszély nélkül nem lehet mozogni, ezért partnerséget alakítottunk ki az ENSZ békefenntartóival, a kéksisakosok helyi ezredével. A területi parancsnok azzal segíti a missziónkat, hogy minden mozgásunkhoz katonai kíséretet ad, ami azt jelenti, hogy orvosaink biztonságban dolgozhatnak. Ezen túlmenően katonai sátrat építenek, amely a kint tartózkodás idején orvosi rendelőként üzemel. A területen – hatvan–nyolcvan kilométer sugarú körben – számos olyan falu van, ahol szintén nem szervezett az egészségügyi ellátás, és a missziónk jelzéseket kapott, hogy nagy szükség lenne orvosokra. Ezért alakítottuk ki a mobilklinika rendszert: a doktorok katonai támogatással, a felszereléssel együtt, a faluvezetővel előzetesen egyeztetve, egy-egy napra a közeli falvakba mentek és egész nap rendeltek. A mai napig érvényes, hogy sokkal hosszabb a gyógyításra váró betegek sora, mint amennyit orvosaink kezelni képesek. Hatalmas a szükség, mert az embereknek nincs pénze arra, hogy nagyvárosba utazzanak, ahol valamilyen ellátást kaphatnának. Az elérhető, helyi szintű egészségügyi rendszer leginkább konzultációs jellegű: a „rendelőben” meghallgatják a panaszt, de az ott dolgozó személynek – eszköz és szaktudás híján – nincs lehetősége nem hogy a gyógyításra, de a fájdalom alapszintű csillapítására, a tüneti kezelésre sem.
– Hogyan fogadták a kongóiak a magyar doktorokat?
– A helyi lakosság nagyon nagy becsben tartotta az orvosaink munkáját. Az eltelt egy hónap után azonnal kaptuk a jelzéseket, mikor küldjük a többi orvost, sőt azt sem értették, harminc nap után miért utaznak haza.
– Azóta újabb és újabb orvosmisszió indul…
– Amikor visszaérkeztek a doktorok, már tisztában voltunk azzal, hogy mekkora segítséget jelentett a gyógyító munkájuk, ezért az AHU elhatározta, hogy amennyiben képes rá – azaz lesznek önkéntesek és anyagi fedezet – folytatja a szervezést. Egy hete érkezett haza a negyedik orvosi misszió, és már szervezzük az ötödiket. A humanitárius katasztrófaállapot addig tart, amíg ezrek kényszerülnek menekülttáborokba és ott embertelen körülmények között élnek. Egyelőre a visszatéréstől is félnek, mert nincsenek biztonságban a kifosztott falvaikban, és az egészségügyi ellátás sem biztosított. Folyamatosan építjük be az eddig szerzett tapasztalatokat: visszajárunk egyes falvakba, és nemcsak tűzoltómunka-szerű tüneti kezelést végzünk, hanem – amennyire tőlünk telik – az okokat próbáljuk megszüntetni. Igyekszünk szakorvosokat bevonni a munkába, legutóbb szemészorvos nyújtott olyan segítséget, amelyet addig senki, hiszen kisebb műtéteket is el tudott végezni, például idegen testet távolított el a gyermekek szeméből egy avokádó fa alatt, továbbá szemüveget vitt az arra rászorulóknak.
– Mikor indul a gyógyítók következő csapata?
– Az ötödik orvosi misszióra még várjuk a jelentkezéseket, az indulás konkrét időpontját ma még nem tudom, várhatóan január végén, az esős időszak befejeztével – jelenleg nem, vagy csak nehezen lehet a terepen mozogni. Továbbra is várjuk az adományokat, közhasznú szervezetként erről adóigazolást adunk. Arra szeretnék kérni mindenkit, támogasson egy missziós orvost!
Bővebb információk: www.ahu.hu Pató Zsolt – (3670) 371-3777, patozsolt@gmail.com
Forrás: Magyar Orvos