Történetünk hőse – hívjuk most csak Gabynak – valóban hős, hisz egy ideje úgy él a magyar fővárosban, hogy bármikor és bárhol érhetik rasszista incidensek. Erős túlzásnak hat ez a mondat – nézzük meg kicsit közelebbről a kenyai lány történetét.
Gaby 1995-ben érkezett Magyarországra, de nem a fővárosba, hanem egy Vizsoly környéki kis faluba, ahol is angolt tanított, illetve egy egyházi szervezet kötelékében más módokon is segített az ott harmadrészt cigányok lakta település kisebbségének (érdekli ugyanis az évszázadok óta integrációs problémát jelentő cigányság). Az ott szerzett tapasztalatai pozitívak voltak, a helyiek kedvesek és nyitottak, barátságosak voltak, így a teológiai tanulmányai megkezdése miatt 2006-ban amúgy is Budapestre tartó lány úgy gondolta, hogy a világra nyitott, kozmopolita fővárosban mindez hatványozottan így lesz.
Nem így lett, Gaby visszaemlékezései szerint az őszödi beszéd és az azt követő utcai megmozdulások után érezhető radikalizálódás indult be az országban, amire csak ráerősített a nemsokára bekövetkező gazdasági recesszió. A lány egyszer társasággal utazott egy éjszakai buszon, amikor három-négy fiatal beléjük kötött, szidalmazták őket – Gaby szerencséje (vagy pechje), hogy elég jól beszél, és mindent ért magyarul, így nehezen érti félre a neki célzott mondatokat. Szóváltás kerekedett, Gabyék közül valaki a pofonvágta az egyik kötözködőt, amire a társaság másik tagja borosüveggel fejbe vágta Gabyt. Mindez a vezetőfülke mellett játszódott le, de a sofőr nem lépett közbe, nem próbált meg segíteni nekik. Amikor megálltak, kihívták a rendőrséget, akik azt mondták, külföldi állampolgárok ügyében nem kezdeményezhetnek eljárást, ami persze nem igaz.
Másik alkalommal Gaby a Velencei-tóra ment vonattal, elaludt út közben (micsoda provokatív viselkedés). Egy férfi felébresztette, majd fenyegetni kezdte, hogy megvárja, amíg leszáll, aztán összeveri, megöli. Vácott, ahová iskolatársaival utazott, négy skinhead kötött bele, köpködték, lökdösték, az igazán szomorú tapasztalat az volt, hogy a 16 iskolatárs közül mindenki elfordult, senki sem mert közbelépni. Az agresszió mellett a közöny a másik tényező, ami miatt Gaby rosszul érzi magát itt, a teljes közöny, mert a lánynak soha, soha nem segített senki akármelyik incidens idején.
Rendben, fajgyűlölők és huligánok mindenhol vannak (Gaby találkozott velük például Londonban is), de a társadalom többsége toleráns, gondoltam én, de Gaby nem fejezte be a történetét. Elkezdte sorolni az éttermeket, szórakozóhelyeket, ahol a kidobók közölték vele, nem szolgálnak ki négereket, jó nevű éttermek pincérei nézték látványosan levegőnek, az Oktogonon az egyik üzlet biztonsági őre szintén nem engedte belépni a boltba (“menj innen, néger”), de hallottam kórházas történetet is, amikor az ápolónő közölte, nem hajlandó hozzáérni Gabyhoz, amikor egy injekciót kellett volna beadnia, így az orvosra maradt a feladat. De voltak olyan orvosok is, akik kerek perec elutasították, hogy foglalkozzanak vele. Amikor albérletet kerestek, sokszor közölte a tulajdonos, hogy nem veheti ki a lakást. Az egyik holland banknál, ahol angolt oktatott, a magyar HR-vezető közölte vele, hogy többet ne jöjjön (Gaby anyanyelve az angol, mivel édesanyja amerikai származású, élt Angliában. Kenyában amúgy is mindenki jól beszél angolul, mivel a rengeteg helyi nyelv mellett az angol a közvetítő – sokan, mint Gaby is, csak az iskolában tanulnak meg pl. szuahéliül). És persze folyton jönnek a “miért jött ez ide”, “mit keres ez itt”, “miért nem megy vissza oda, ahonnan jött” megjegyzések (sokszor nem egyenesen neki, hanem egymás között). Nem is beszélve a bevándorlási hivatalról, ahol az ügyintézők úgy bánnak az ügyfelekkel, mint a ronggyal.
Gabynak tehát a mindennapi élet színterein is állandóan azzal a félelemmel kellett fellépnie, hogy megkülönböztetik. Nem csoda, ha egyedül este soha nem ment sehova, illetve sokszor meggondolta magát, és otthon maradt (“Tudod, néha csak szeretnél egyet enni, nincs kedved megjegyzéseket hallgatni, veszekedni, megalázottnak lenni”). Ha kimegy az utcára, folyton a fülén a fejhallgató, hogy ne hallja a megjegyzéseket. A lány keserűen, csalódottan beszél a magyarokról, amikor elkezdünk beszélni, érezhetően velemi szemben is zárkózott, bizalmatlan, nem néz rám, s csak lassan enged fel a tartózkodása. Társasága más itteni külföldiekre, afrikaiakra korlátozódik, magyarokkal nem akar ismerkedni, mert bár megismert több normális, kedves, nyitott fővárosit is, “nem akarok kísérletezni”, inkább nem kockáztatja, hogy egy rasszistába botoljon. “Néha azt kívánom, bárcsak ne tudnék magyarul, akkor nem érteném a gyűlölet intenzitását”, mondja a verbális tapasztalatok kapcsán.
Mert amikor megkérdezem, hogy mégis milyen gyakorisággal érték rasszista incidensek, Gaby számomra megdöbbentő módon azt válaszolja, hogy naponta legalább egyszer, de valamikor többször. Ami segített, azok az hazalátogatások, hosszabb utak, amikor ez a napi stressz megszűnt egy időre. Nem is csoda, hogy mára betelt a pohár, Gaby pár nap múlva elutazik Amerikába, hogy egy 9 hónapos (és elég drága) ösztöndíj keretében kissé fellélegezzen, igaz, utána még vissza kell térnie, hogy befejezze teológiai tanulmányait, amelyekből még egy év hátravan. A tervei szerint Kenyába egykor majd lelkészként visszatérő Gaby ekkor el kell hogy intézzen egy telefont, egy főbérlővel kell valamit megbeszélnie – nagy meglepetésemre a lány “szép jó napot kívánok!”-kal köszön, és szinte tájszólása van, mivel Gaby magyarja még a Vizsoly mellett időszakból ered.
De ha neki most van is lehetősége a levegőváltozásra, mit tegyenek azok a sorstársai, akiknek magyar a házastársa, ide kötik őket a gyerekei, a családja? Akiknek ugyanazért a munkáért kevesebbet fizetnek a munkahelyükön, mondván, Afrikához képest még így is jól járnak? Akiknek a gyerekei nem értik, miért a baj velük az óvodában, miért probléma a bőrük színe (és félreértés ne essék, az óvóbácsi szidta-gyalázta őket)? Mit tegyen az, aki menekültként érkezik, és nincs hova mennie? Mit tehetnek ők, itt élő afrikaiak, akik kevesen vannak ahhoz, hogy kialakítsák a saját világukat, tereiket, vagy egyesülve harcoljanak a jogaikért? Miért ez az össztársadalmi ellenérzés, amikor hozzájuk még a cigányok kapcsán gyakran felhozott bűnözési motívum sem köthető?
Próbálok valamit mondani, de egyre nehezebb. Az okos, jó humorú Gaby előtt leginkább szégyenkezni tudok csak. Meg az éttermi beszélgetés végén én állom a cehet, legalább valami pozitív emlékkel hagyja el a kozmopolita, világvárosi Budapestet.
forrás: stop.hu