A kezdetek
John Cecil Rhodes, a De Beers gyémántkonszern egyik alapítója, számos bányatársaság többségi tulajdonosa, a Brit Korona transvaali képviselője, a Rotschild ház megbízottja, de leginkább saját álmai megvalósítója, nem hiába szemezgetett a Transvaaltól északi területekkel. Sejtette, hogy az a terület sokkal gazdagabb, mint Dél Afrika. Bár ő maga fizikailag nem változtatta meg helyét, az angol telepeseket északra irányította és az ottani kitermelések részvényeinek többségi hányadát megszerezte. Amúgy is égett lába alatt a talaj, hiszen Tranvaal a búrok kezébe jutott, Paul Krüger, a vezetőjük pedig ki nem állhatta Rhodes praktikáit. Az északi területek fekete lakói azonban nem voltak befogadók. Harcos ndebele törzsek éltek ott, a zuluk rokonai, akiknek vezére, Mzilikazi király nem tudott megosztozni testvérével, a nagy zulu királlyal, Chaka Zuluval a hatalmon és a nagy zulu birodalom szétvált. Mzilikázi északra vezette népét, ahol az őslakó shonákat leigázta. Az ő fiára, Lobengula királyra szállt a ndebele birodalom. Az ő idejére esett Rhodes telepeseinek jövetele is. Rhodes egy olyan szerződést kötött Lobengulával, melyben kikötötte, hogy csak pár tucat telepes család érkezik a területére a kísérettel. A kíséret a katonaság volt. Amikor Lobengula rájött, hogy rászedték, lemészároltatta a telepeseket. Innen kezdődött a fekete-fehér leszámolások korszaka.
Az afrikai álom
Rhodes elérte célját. Országot alapított, melyet őutána Rhodéziának neveztek el. Megálmodta a Cape-Kairó vasútvonalat is, mely dél-észak irányban összekötötte volna Afrikát, de az 1890-es években bekövetkezett halála megakadályozta a további álmok valóra válását. Bár a kiállhatatlan természetű, csak a pénznek élő Rhodes életében nem volt népszerű, a temetésén minden ndebele király megjelent Bulawayótól északra a Matoposon és uralkodónak kijáró tisztelettel helyezték a gránitsziklába vájt sírjába.
Rhodézia hatalmas ország lett. Gazdasága felülmúlta a Dél Afrikát, megvalósult az afrikai álom: az afrikai jóléti állam. Az angolok sohasem hitték, hogy ezt a földi paradicsomot egyszer el kell hagyniuk, így maguknak építették az országot. A fekete lakosság is az angol általános szintű oktatásban részesült és tudatilag felzárkózott a fehérek kulturális szintjére, ami más afrikai országban nem történt meg. Rhodézia lakói egy olyan világképben éltek, melyben ők a világ többi államának egyenrangú partnerei. Ezt a képet rombolták le a múlt század 60-as, 70-es éveinek baloldali mozgalmai, melyeket a volt szocialista blokkokból fűtöttek. Megérkeztek az agitátorok a Szovjetunióból, az NDK-ból, Vietnamból, akik felerősítették az elhalóban lévő fekete-fehér ellentéteket, mindent az imperializmus elleni harccal magyarázva. 1963-ban így alapították meg a
A szakadás
Zimbabwét az angolok gyakorlatilag feladták és harc nélkül átadták a hatalmat a ZANU-PF-nek, melynek ekkor a vezetője már Robert Mugabe volt. A harcok a függetlenség kikiáltása után kezdődtek. Az angol telepesek leszármazottai nem fogadták el a tényt, hogy a hatalom Mugabe kezébe került és polgárháború kezdődött, melyből a volt szocialista blokk jócskán kivette részét. Az angolokat Nagy Britannia sorsukra hagyta. A Mugabe vezette ZANU-PF a szomszédos Mozambikból vezette az ellenállást, az északi Zambiából pedig a Zimbabwe African People’s Union, a ZAPU fenyegette az angolok állásait, melynek vezetője a ndebele Joshua Nkomo volt. A ZAPU főleg ndebeléket vonzott soraiba. Az angolok vesztettek és 1987-ben letették a fegyvert. A ZANU-PF és ZAPU egyesült. A továbbiakban a ZANU-PF neve alatt futott tovább a két párt, melyben az elnöki pozíciót Mugabe megosztotta Nkomoval. A ZANU-PF egy baloldali afrikai nacionalizmust tűzött zászlajára, mely a 80-as években népszerű és eladható volt. Ez volt a minta a börtönből később szabadult dél afrikai vezető, Mandela és több más fekete személyiség számára. Mugabe megítélésében tehát óriási szerepet játszik mozgalmi tevékenysége és afrikai nacionalizmusa. A mai napig lenyűgöző, ahogy erről nyilatkozik és a külvilágot beavatkozással vádolja. Nem vitathatóak azok az állításai sem, melyek a Világbankot és az IMF-et újkori gyarmatosítóként tünteti fel. Az ő gondolkodásából sok afrikai vezető ma is tanul. Azonban eltelt harminc év, ma Mugabe elnök 85 éves, a világ megváltozott, de ő még ugyanazt a felszabadító mozgalmat, a chimurengát vezeti chimurenga dalokkal, melyek hasonlóak az egykori elvtársi mozgalmakon belül énekelt csasztuskákhoz. Zimbabwe elszigetelődött és az egykori afrikai álom ma a világ egyik legdepressziósabb állama lett. Az infláció több millió százalék évente, a gazdaság nem működik, a chimurenga leszámolások pedig nap, mint nap bekövetkeznek. Ezt áldatlan helyzetet állandó ellenségkereséssel akarja Mugabe megváltani. Mára már mindenki ellenség. Ellenség a ndebele, a másként gondolkodó, az angol, az amerikai, tehát mindenki, aki felé valamilyen módon gyűlöletet lehet szítani.
Erőviszonyok
Dél Afrika egyszer támogatja, egyszer nem. Szüksége van ideológiájára a saját ellen-apartheid színezetű BEE (Black Empowerment Economy) programjának megvalósításához, melyben a mai fekete hatalom ugyanazt teszi, amit valaha a fehérek vele tettek. Faji megkülönböztetés alapon most a fehérek gazdasági hatalmát korlátozzák azzal, hogy minden fehér által vezetett gazdasági intézmény tulajdonlásába kötelezően be kell venni a feketéket. Ugyanakkor Dél Afrika nem szívlelheti a szomszédjában lévő csődtömeget, nem tudja kezelni az onnan átszökött menekültek problémáit és az ország segélyezésére sem képes. Viszont teljesen hallgatólagosan szüksége van a zimbabwei fehérek támogatására. Ők ugyanis mind a mai napig a zimbabwei gyárak, bányák tulajdonosai és termékeik illegálisan jutnak Dél Afrika gazdaságába, ami élénkítően hat. A hivatalos statisztikában jelzett dél afrikai arany, platina, urán nagy része, nem beszélve Afrika legmagasabb fűtőértékű szenéről, a hwangei bányák feketeszenéről mind Zimbabwéből érkezik, gyengítve Zimbabwe gazdaságát, Mugabe hatalmát és erősítve Dél Afrika rendszerét. Emiatt Dél Afrika kettős politikát játszik és egyszer támogatja, egyszer nem a Mugabe rezsimet. Mugabe tisztában van a fehérek üzelmeivel, emiatt 2000-ben öreg baloldali veteránok bevonásával pogromot hirdetett ellenük, melyben jó párat megöltek. Ez felkeltette a világ figyelmét és Mugabét közellenséggé kiáltották ki. Ő és elvtársai nem kaphatnak beutazási engedélyt számos országba, Zimbabwét pedig szankciók sújtják. Ezek a büntetések azonban csak a nyomort növelik, Mugabe hatalmát pedig gyakorlatilag erősítik. A nyomor és annak külvilági magyarázata ugyanis csak népszerűvé teszi a matuzsálem politikust. A világ anti-Mugabe kampánya arra viszont elég teret nyitott, hogy Zimbabwén belül létrejöhessen egy ellenzéki párt, amely valójában a „demokratikus külvilág” bábja, a Movement for Democratic Changes (MDC) Morgan Tswangirai vezetésével. A chimurenga megnyilvánulások most egyértelműen az MDC ellen fordultak, a hirtelen bekövetkezett, sorsszerű halálesetek száma növekszik az MDC soraiban, ugyanúgy, ahogy azokban a szép időkben még a ZANU-PF-en belül történt annak idején, amíg a sorok le nem tisztultak. Tswangirai felesége meghalt, munkatársai is gyakran fulladnak uszodák vizébe, vagy lesznek autóbalesetek áldozatai. A halál árnyékában megtartott 2008-as parlamenti választásokon mégis az MDC nyerte el a helyek többségét. Mindenkit meglepett ez a választási eredmény, Mugabét olyannyira, hogy nem fogadja el. Bár a parlamenti többség az MDC kezébe került, de továbbra is Mugabe az elnök, Zimbabwe pedig elnöki hatalom.
Ugrásra készen
Az utóbbi években gyémántot találtak Zimbabwében. A gyémántláz sok embert a mezőkre csábított, de Mugabe katonái rendre elfoglalták ezeket a területeket, a lakosságot pedig elűzték a lelőhelyek közeléből. Az ilyen kitelepítések mindennaposak Zimbabwében, a fél ország az utcán él. A rendőrség és katonaság állandó terror alatt tartja a polgárokat, a nyomor és a megfélemlítés a hatalom gyakorlásának eszköze. Ebben a szellemben várja Zimbabwe a jövő évi választásokat. Az elnök vérfürdőt ígér, ha nem őt választják. Jacob Zuma, Dél Afrika elnöke a fejét vakarja, a többi afrikai vezető Mugabe láttán saját despotizmusát felidézve, inkább csöndben marad, Zimbabwe népe pedig eközben szépen lassan felszámolódik. Talán ennek így kell lennie?
Időközben Kína, India pozíciókat foglalt el. Mugabe kedvezményeket ad nekik, ezzel ellensúlyozva a nyugati világ Mugabe ellenes megnyilvánulásait. Az MDC a nyugati demokráciákban látja a megoldást.
Zimbabwe kerítésénél több millióan várnak. Ezt az országot nem örökre hagyták ott lakói, sem a feketék, sem a fehérek. Ide mindenki vissza akar jönni. Lesz-e hely számukra?