A több mint két évtizede, 1990-ben hatalomra került Déby negyedik mandátumát kívánta megszerezni és igazából már a választások előtt tudni lehetett, hogy meg is szerzi, hiszen tisztességes, demokratikus voksolásról kár lett volna beszélni. Az igazán jelentősnek mondható ellenzéki kihívók már hónapokkal korábban jelezték, hogy nem fognak részt venni az általuk csak csalásnak és bohózatnak nevezett eseményen, amely döntésre a februári parlamenti választásokon – állítólag – tapasztalt széleskörű csalások miatt jutottak. Maga az elnök azonban ezt a vádat elvetette és szerinte Saleh Kebzabo, Wadal Abdelkader Kamougue és Ngarlejy Yorongarhave ellenzéki politikusok csak a vereségtől való félelmükben léptek vissza. Így két, kis pártok támogatását élvező jelölt szállt szembe Débyvel az április 25.-én tartott első körben, ahol csak a részvétel volt a kérdés (az elnök népszerűségét lemérendő), mert a győzelmet majdnem 90%-os szavazati aránnyal a hatalmához vasmarokkal ragaszkodó, bár azt megvédeni csak külföldi segítséggel képes jelenlegi elnök szerezte meg. Albert Pahimi Padacké 6.03%-át, míg Nadji Madou 5.32%-át kapta a leadott voksoknak, de ők azonnal elutasították az eredményt, amely szerintük nem a valóságot tükrözi – jellemző, hogy míg a “független” választási bizottság szerint a jogosultak 65%-a az urnák elé járult, addig az ellenzékiek szerint alig minden 5. ember ment el szavazni. Mindenesetre azért a két vesztes bíróság előtt nem támadta meg az eredményt és később, májusban már sokkal elfogadóbban nyilatkozott – köszönhetően a ténynek, hogy mindketten Déby holdudvarához, az őt támogató pártokhoz tartoznak. Az eredmények ismeretében aztán már 2. fordulóra nem is volt szükség, így igazából nyitott kérdésként csak a pontos részvételi arány meghatározása maradt, amely végül szintén a korábban kihirdetett 65% maradt. A csádi elnökválasztás egyébként tökéletes mintapéldája volt az Afrikában oly szomorúan trendszerű hatalomhoz ragaszkodásnak, ha valaki egyszer hatalomra jut, akkor bármi áron megpróbálja pozícióját megtartani – és sajnálatos, de ez az irány begyűrűzött már Európába is, a hatalmon lévő pártok, politikusok minden esetben elkeseredetten igyekeznek hatalmukat megőrizni, mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyva. A politikai élet eme irányban való eltolódása egyébként egyre erősebben kérdőjelezi meg a modern állam szerepét, hiszen nem kell 10 ezer kilométereket utazni egy példáért arra, hogy egy demokráciának nevezett rendszerben az állampolgár semmiféle segítséget, támogatást, védőhálót nem kap adójáért, vagy csak szimplán állampolgári létezéséért cserébe. Visszatérve Csádba, a régi-új elnöknek kapásból két komolyabb kihívással kellett-kell szembenéznie, elsőként a héten zajlott egy kétnapos konferencia Csád, Szudán és a Közép-afrikai Köztársaság elnökei között, amelyen a régió helyzetét, problémáit vitatta meg egymással Omar al-Bashir, Déby és François Bozizé Kartúmban. Ismét szóba került a közös határvonalakon való közös járőrözés, illetve az úthálózatok összekapcsolása és a gazdasági kapcsolatok élénkítése. A másik kihívás azért jelentősebb, május 23.-ára, hétfőre (amikor Déby Szudánba utazott) kisebb ellenzéki tüntetést hirdettek meg N’Djamenában a városi bíróságnál a 2008. februárjában gyanús körülmények között meghalt Ibni Oumar Mahamat Saleh, neves ellenzéki vezető támogatói, de akciójukat a helyszínre vezényelt rendőri erők gyorsan meghiúsították. A Politikai Pártok Összefogása az Alkotmány Védelmében (CPDC) ellenzéki szövetség szóvivője a külföldön élő, tanult ellenzékiek és a csádi helyi csoportok összefogásával igyekezett fegyver nélkül megdönteni Déby uralmát. De amikor 2008. február 2.-án a csádi lázadók megtámadták N’Djamenát, szemtanúk szerint a harcok közepette kormánykatonák tartóztatták le Saleh-t és ismeretlen helyre hurcolták. Élve többé már nem került elő, ahogy az a sok tucat ember sem, akiket a támadás utóhatásaként vittek el otthonából Déby katonái. Az események után létrehozott bizottság pedig az elmúlt három évben semmit nem volt képes elérni, hiába vontak be külföldi szakértőket is a vizsgálatokba, úgy tűnik, hogy a múlt eseményei örök homályban maradnak, Idriss Déby pedig tovább uralkodhat. Mindenesetre a fentebb említett konferenciához kapcsolódva tényként elmondható, hogy az elmúlt másfél évben Szudán és Csád viszonya rendkívüli mértékben javult, ami annak fényében volt igazán meglepő, hogy a két ország vezetése mennyire szoros kapcsolatot ápolt a másik ország területén működő lázadó szervezetekkel. Az igazi nagy áttörés 2010. februárjában történt, amikor Déby Kartúmba látogatott két napra, ahol a felek megállapodtak a fennálló konfliktus mielőbbi rendezésében és ennek első lépéseként néhány héttel később az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) darfúri lázadócsoport vezetője, Khalil Ibrahim tűzszüneti keretmegállapodást írt alá. Aztán elkezdődött a határszakasz közös felügyelete, majd tavaly május 19.-én a korábban elfogadott és tisztelt Ibrahimot visszafordították az n’djamenai repülőtérről és megtagadták számára a belépést az országba. Júliusban Kartúm elkezdte kiutasítani a csádi lázadókat területéről és később már lefegyverzésük is megkezdődött a darfúri területen. És hogy igazából mennyit is számított a két kormány támogatása a lázadóknak, az abból a tényből szűrhető le legjobban, hogy a tavaly februári történelmi Déby látogatás óta folyamatosan csökkent a katonai akciók száma mindkét ország érintett részein, 2011-ben pedig szinte – relatíve – békés helyzetről beszélhetünk. Míg azonban Csádban a teljesen széthullott és konkrétan apró, bűnözésből élő kis csoportokká átalakuló lázadó szervezetek igazi konkrét veszélyt már nem jelentenek Déby hatalmára, Darfúrban a JEM megőrizte erejének egy jelentős részét és egyrészt meglovagolva a líbiai helyzetből adódó lehetőségeket, másrészt Dél-Szudán létrejöttét, ismét fegyveres konfliktus kirobbantására törekszik. Aztán még nem megoldott a több ezer, leszerelt csádi ex-lázadó jövőképe sem, ők többségében fegyveresen, céltalanul vándorolnak, tanyáznak Csád és Darfúr elzárt vidékein, bármikor mozgósíthatóan egy karizmatikus vezető által. A két kormány kapcsolatának javulásával szintén nem oldódott még meg a határvidékeken élő
etnikumok illetve nomádok és földművelők közötti konfliktus, amely helyzet megoldására nemzetközi segítség nélkül esély sincs, ahogy a “Nyugat” kezére van szükség a határok egyik illetve másik oldalán élő menekültek életének rendezéséhez is. Jelenleg azonban Csád nagyjából stabil és a mostani folyamatokat figyelembe véve, egy darabig az is maradhat, de a régió helyzetének kulcsa most máshol van: Dél-Szudánban.