Ebben a lépésben persze mindenképpen közrejátszott az a tény is, hogy az iszlám milícia az elmúlt hetekben sorozatos kudarcokba futott bele a kormányerőkkel folytatott harcokban és így augusztus elejére már csak 6 negyedet tartottak ellenőrzésük alatt a 16-ból, persze köztük olyan stratégiai fontosságú helyeket, mint az időnként zsúfolt piaci napokon is rakétavetővel lőtt Bakara-piac. A humanitárius szervezetek, a kormány, az ENSZ és az Afrikai Unió is üdvözölte a fejleményeket, bár mindenki óva intett egy esetleges győzelem elkiabálásától, hiszen a városban a biztonság nem fog helyreállni pillanatok alatt, amit mi sem bizonyít jobban, mint a tény, hogy hétfőn és kedden is komoly harcok voltak még a főváros utcáin, főként a Kax-Shiqal lakóövezetben. Mindenesetre a kisebb konfliktusoktól eltekintve az AMISOM és a kormány csapatai már majdnem az összes, egykori al-Shabaab pozíciót megközelítették és relatíve ellenőrzik valamint a legfrissebb hírek, térképek átböngészése után látható, hogy a főváros több mint 95%-a már úgy-ahogy a kormány kezén van – nincs még szó teljes előrenyomulásról, pozíciók átvételéről, hiszen csak komoly biztonsági elemzés után lehet nagyobb alakulatokat esetlegesen elaknásított területekre vezényelni.
De a kérdés az itt-ott olvasható magyarázatok és nyilatkozatok ellenére még ott van: vajon mi vitte rá a milíciát a kivonulásra, azok után, hogy dollármilliókat és emberéletek százait áldozták fel a városért vívott harcban? A leginkább valószínűsíthető verzió egyáltalán nem katonai, taktikai vagy esetleg politikai magyarázat, hanem inkább a történelmi éhínség Kelet-Afrikában. Tekintve, hogy az al-Shabaab a “Nyugat” ügynökeinek tekinti a segélyszervezeteket és legtöbbjük tevékenységét betiltotta (az ENSZ-ről nem is beszélve), képzelhetjük milyen helyzet uralkodhat az általuk ellenőrzött Dél-Szomáliában, köztük az éhínség és szárazság által leginkább sújtott Alsó-Shabelle és Bakool tartományokban. A jelentések szerint az elmúlt napokban máris emberek százai indultak meg a hírek hallatán Mogadishu felé, bízva abban, hogy ott segítséget, segélyt, élelmet kaphatnak. Ez egyben biztonsági kockázatot is jelent, nem csoda, hogy a hétfői, kétfrontos, kérészéletű lázadó támadás után az AMISOM szomáliai parancsnoka, Fred Mugisha tábornok 3000 további katona kiküldését kérte a szervezettől – amellyel célja egyrészt Mogadishu biztonságossá tétele, másrészt az esetleg felcsillanó ellentámadási lehetőséget kihasználva további százezrek megmentése az éhezéstől, az éhhaláltól.
Persze erre a követelésre mindenki egyből bólogatott és támogató nyilatkozatokat küldözgetett, viszont majd amikor a tettekre kerül a sor, valószínűleg ismét nem fog semmi történni, hiszen 2007 óta Ugandán és Burundin kívül senki nem hajlandó katonákat küldeni Szomáliába – csak ígéretek vannak. A nem afrikai országok értelemszerűen az ásványkincsek és a lehetséges gazdasági lehetőségek teljes hiánya miatt, az afrikai államok pedig valószínűleg azért, mert nem akarnak belekeveredni egy ilyen hosszú, ilyen véres konfliktusba. Ennek ellenére mégis beszélhetünk reményről: az átmeneti kormányt vezető, egykori lázadó muszlim harcosból lett politikus, Sheikh Sharif Sheikh Ahmed egyrészt regionális körútba kezdett pénzt, adományokat és katonákat gyűjteni (Uganda és Tanzánia voltak a legutóbbi állomások, utóbbi máris több tonna élelmiszert kínált fel), másrészt teljes amnesztiát is felkínált az al-Shabaab harcosainak. Közben rég nem látott dolgok történtek Mogadishuban: a legtöbb bolt újra kinyitott a Bakarán, ahol már rendőrök is feltűntek, öt év után először pedig légi segély érkezett az ENSZ-től.
És ezzel valószínűleg meg is találták a 2006-ban létrejött lázadó milícia gyenge pontját, hiszen amíg káosz és háború volt az ország északi részén, az al-Shabaab ellenőrizte területen stabilitás és biztonság uralkodott – hogy milyen, az más kérdés, de megszűnt a bűnözés és az erőszak, ezért pedig az emberek nem lázadoztak az egyéb körülmények és szabályok elviselhetetlensége miatt. Most azonban eljött a szárazság és az erre adott al-Shabaab válasz miatt az éhínség is, ez pedig már sok volt a lakosságnak, az elmúlt hetekben közel félmillió ember hagyta el a déli tartományokat és menekült északra, Kenya vagy szimplán csak egy menekülttábor felé, ahol élelemhez lehetett jutni. Az al-Shabaab ugyanis csak néhány hétre szüntette be a non-profit segélyszervezetekre kiadott korlátozó tilalom feloldását és az ENSZ-szel való kapcsolatfelvétel helyett imára szólította fel a lakosságot, mert a milícia szerint a szárazság és az éhínség Allah büntetése. A korlátozó tilalom jelen esetben azt jelenti, hogy csak a radikálisok által jóváhagyott szervezetek dolgozhatnak az al-Shabaab területein, ők is csak több ezer dollárnyi regisztrációs költség és minden projekt teljes költsége 20%-ának megfizetése után.
A BBC egyik helyi újságírója szerint egyébként az éhínség nem csak Mogadishu ügyében hozott változást, de magán a radikális lázadó csoporton belül is szakadáshoz vezethet – tekintve hogy egyes magasabb rangú vezetők szembefordultak (elfogadnák a külföldi segélyt) a csoportot az al-Kaidával is összehozó Ahmed Abdi Godanéval, aki a szervezet teljhatalmú irányítója. Nem csoda, hiszen például Muktar Ali Robow (róla már volt szó itt korábban) emberei szó szerint éheznek Dél-Shabelle tartományban, ezért már nem is volt annyira meglepő a hír, hogy egy Mogadishuba vezető útnál néhány hete összecsapás robbant ki két al-Shabaab alakulat között – Robow amúgy is ellenezte már a mogadishui műveletet. Aztán ott van a külföldi harcosok és a szomáliaiak között fennálló régi ellentét is. Akármiért is történt, Mogadishu részleges feladása mindenképpen nagy csapás a kormányellenes erőknek több okból is: hírnevüknek nem igazán tett ez jót, ami az új csatlakozók számában mutatkozhat meg, pénzügyileg is rosszul jártak, hiszen többé nem tudják megadóztatni az általuk egykor ellenőrzött utcákon és a Bakarán működő kereskedőket, harmadrészt pedig mindenképpen felcsillantotta a lehetőséget a kormányzat előtt a győzelemre, ez pedig katonákat eredményezhet eddig vonakodó országoktól.
Előnye is van azonban, visszatérhetnek az általuk jobban ismert harcmodorhoz, ahhoz a gerilla-harc jellegű pokolgépes, rakétavetős módszerhez, amellyel néhány éve az etióp hadsereget is elűzték. Ráadásként eddig sem voltak finanszírozási gondjaik, jelentős külföldi támogatók állnak bizonyíthatóan mögöttük, és az emberi erőforrással sem kell fukarkodniuk, hiszen a vonakodó szomáliaiak helyett bőven vannak jelentkezők szerte a muszlim világban (ahogy az már említésre került, Pakisztán, Afganisztán mellett Szaúd-Arábiából, Iránból de még az Egyesült Államokból is vannak harcosok). Ez az utóbbi mondat egyébként a jövőt is valamennyire előrevetítheti, legalábbis a közeljövőt mindenképpen. A harc egyáltalán nem ért még véget és nem is fog eldőlni napokon belül, hiszen az augusztus 29.-én végetérő Ramadán után biztosan növekedni fog a harcok intenzitása (bár az iszlám vallás a harcolók számára nem teszi kötelezővé a böjt betartását), a szárazság és az éhínség sem fog örökké tartani – ebből következően pedig szépen lassan visszatérhet minden a régi, véres kerékvágásba.
A legfrissebb hírek szerint azonban a kormány kapva kapott az al-Shabaab gyengüléséről szóló információkon és a kormánykatonák már délen is akcióba kezdtek, szerdára virradóra Afmadow településének környékén súlyos harcok alakultak ki az iszlamista lázadók és a hadsereg, határtól egészen idáig nyomuló alakulatai között, amely nagyjából eredmény nélkül zárult. A jövő tehát nagyon képlékeny, ahogy magának az al-Shabaabnak a vezetése is, de egy dolog biztos, ebben ne legyenek kétségeink: ha a közeli jövőben az AMISOM és a kormány legyőzné a milíciát, helyére lépne egy másik csoport. Egyszerűen a szomáliai társadalom felépítése, a klánok szerepe és az évtizedes háborúk miatt Szomáliában a jelenlegi területi formában demokrácia nem képzelhető el. De még autónom állami szinten sem lenne könnyű békét teremteni, kommentár nélkül elég csak a tegnapi súlyos harcokról beszélni Szomáliföld és Puntaföld között.