A nyugati félteke legnagyobb és legaktívabb Magyar Házának, a caracasinak a vezetője magyarsága mellett igazi kozmopolita: miközben Venezuelában él lassan hatvan éve, a fia, az ismert operatőr, Gózon Francisco Zebegényben lakik. Élete pedig három ország vonzásában zajlanak: felesége révén görög, maga részéről magyar rokonok várják évente ,,haza”, eközben barátai és az élet nagy eseményei új hazájához, Venezuelához kötik.
A venezuelai magyarok kedvenc tengerparti klubjában, a Flor de Mayoban beszélgetünk a rekkenő hőségben, a napernyő alatt. Előttünk a Karib-tenger, időnként pelikánok húznak el alig fél méterre a hullámok felett, mögöttünk áll a homokba süppedt dzsipünk és jobbra balra egy egy sziluett a tűző napfényben. Venezuela e tengerpartján aligha botlunk egymásba, kevesen vannak a parton, kilométer hosszan csak a homok és a hullámok.
S ebben a trópusi forróságban elvonul előttünk, akárcsak egy filmen, egy gazdag élet, városok és népek, kultúrák és események: Kiskunhalas és a Budapesti Műszaki Egyetem, az ötvenhatos forradalom és a befogadó Caracas, az otthonról hozott mennyasszony és a nélkülözések évei, némi szakmai szerencse majd a nehézségek miatt felbomlott házasság. Aztán egy új élet a venezuelai görögök között, három sikeres gyerek, számtalan unoka és közben sok sok épület: napokig lehetne sorolni mindazt, amit Gózon Imre épített itt Venezuelában.
Kedélyesen mondja, hogy az ő épületeiből van a legtöbb a városban s nem téved, bár ebben van némi ,,csúsztatás”. Az épületek ugyanis katonai őrtornyok, amelyeket egyszer kellett megtervezni és a fegyverekben hívő kormányok csak építették és építették őket. Telerakták a várost és az országot katonai őrtornyokkal, amelyeket Gózon Imre tervezett, a magyar építész, valahonnan Kiskunhalasról.
Aki szeret rajzolni, az akkor is nekilát, ha erre senki sem kéri: Gózon Imre egyszer lerajzolt egy hölgyet és kapott érte egy állást. Mint kiderült, a találomra kiválasztott modell éppen egy magas rangú katonai vezető barátnője volt. A tiszt, amikor meglátta rajzot, elkérte a fiatalembertől – a telefonszámával együtt. Megkérdezte, hol dolgozik.
Sehol – volt a válasz. Aztán két nap múlva csöngött a telefon és az ezredes magához hívatta: így kezdődött Gózon Imre ,,katonai karrierje”, amelyekből az őrtornyok is születtek.
A hadügyminisztériumi hét év az egyik legemlékezetesebb eseménye az volt, amikor fegyver és lőszergyár építését kellett megoldani, bunkereket építeni, valamint ballisztikus alagutat tervezni a fegyverek kipróbálásához. S mivel ezt sehol sem tanítják Venezuelában, a panamai amerikai támaszpont jelentette a tanulás lehetőségét.
A katonai évek után sok sok egyéb megrendelés jött. Gózon Imre 25 évig vezette saját építész irodáját Caracasban. S mi volt a venezuelai lakásépítésben más, mint itthon? Minden – mondja.
Caracas egy kozmopolita nagyváros, ahol minden építész stílus jelen van. Itt a műemlékvédelmet legyűrte a pénz hatalma, kevés épület maradt fenn a gyarmati korból. A tervezés is másként zajlik, más szempontoknak kell megfelelni.
Itt nem volt szükséges a kéményelhúzás, de viszont számolni kell azzal, hogy északról is süt a nap és a klimatizálás kérdése alapvető jelentőségű. A nap ellen védekezni kell, lehetőleg minden oldalról, és a folyosó is lehet lyukas, ahol átfúj a szél. S az sem baj, ha nincs mindenütt üvegablak, tehát ez egy másfajta építészi gondolkodást követel mondja.
A venezuelai lakásépítésről elmondja, hogy élvezett ott építeni. Több száz villát, családi házat épített: a venéz lakások tágasak, jó elhelyezésűek és fejlett a lakáskultúra mind az alaprajzok, a burkoló anyagok, mind pedig a bútorozás tekintetében.
A fiatal magyar építésznek az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején (múlt század) a tapasztalatszerzésben is szerencséje volt: az egyetem alatt nem mással kereste a kenyerét, mint szerkezeti rajzok készítésével és nem is akárkinek, hanem a modern Venezuela legismertebb építészének, Carlos Raul Villanuevának. Ez pedig nem volt rossz ajánlólevél a jövőre nézve. Villanueva munkássága nemzetközileg elismert, ő maga A modern venezuelai építészet. Az általa tervezett városrészek közül az egyetemi város (Ciudad Universitaria de Caracas) 2000-től felkerült az emberiség kulturális örökségét tartalmazó UNESCO listára is.
Gózon Imre szívesen és színesen mesél, a múltból egy vízierőmű építése jut eszébe: két folyót kellett egy hegybe vájt csatornával összekötni: a hegyek alatti hatalmas alagútnak szellőznie is kellett, hogy a megszorult levegő meg ne állítsa meg a vizet. A szellőzőjáratok ellenőrzése úgy történt, hogy a mérnökurat (Gózon Imrét) leengedték a mélységbe, oda, ahol, mint gyakran mondogatta akkortájt, olyan hideg volt, mint Szibériában. Nos, így kell települést alapítani: azóta az építészek táborának helyén egy venezuelai falu áll, Szibéria.
A történeteknek se vége se hossza, miközben a tukánok újra és újra lecsapnak egy vélt vagy valós falatra a Karibi tengeren. Hármasával szállnak, ki tudja miért. Mi pedig rátérünk a mai időkre, a caracasi Magyar Házra, amelynek életben tartója, lelkes vezetője éppen Gózon Imre. De ez a magyar ház egy másik történet, már nem a tengerparton, hanem Caracas egyik remek olasz éttermében, minden idők egyik legjobb pizzájának a társaságában.