Kecskevér és bőrkorbács – a Valentin-nap sötét múltja

A Valentin-napot kimondottan huszadik századi amerikai ünnepnek tartja a – magyar – közvélemény. Pedig az ünnep ennél sokkal régebbre megy vissza – az ókori Rómába.

Igaz, a rómaiak a szerelmet még egészen máshogy képzelték el, nem rózsaszín szívecskékkel és cuki üdvözlőlapokkal. Vad és igencsak bulis ünnep volt, amit február 13 és 15 közt ültek. Illetve nem is ültek, futottak. Lupercaliának hívták, ami egyértelmű utalás a farkasra (lupus) – ami nemcsak azért volt fontos, mert Róma szimbólumának tartották, hanem kimondottan nagy nemzőerőt is tulajdonítottak neki. (Hiszen mégiscsak jellegzetesen nagy farka van.)

A másik állat, ami fontos szerepet játszott az ünnepben, a szintén igen bujának tartott kecske.  A szertartással megbízott papok – a lupercusok – azzal kezdték az ünnepet, hogy a Lupercal-barlangban találkoztak, majd  kutyákat és kecskebakokat áldoztak (a kutya itt a farkast helyettesítette).

Ezután következett a bulis rész. A papok ugyanis bekenték homlokukat az áldozati állatok vérével, majd – egy övet leszámítva – meztelenre vetkőztek. Hozzájuk csatlakoztak az ifjak szintén alulöltözötten. Kecskebőr korbácsokat vettek magukhoz, majd így, meztelenül kacagva végigfutottak a városon. A fiatal nőket pedig jól megcsapkodták a kecskebőr korbáccsal.  Ez – állítólag – elősegítette a gyermekáldást.

A késői köztársaság-korban még élt az ünnep ebben a formában, Augustus császár azonban, aki  a jó erkölcsnek nagy híve volt, a barlangot és az oltárt felújíttatta, ám a meztelen rohangászást nem nézte jó szemmel, és betiltotta. Később – a kevésbé  vaskalapos császárok idején – újjáéledt a szokás. Még később pedig az egyház egyháziasította a pogány tavaszköszöntő ünnepet, és Szent Bálint napjává nyilvánította február 14-ét.

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez