Ilyen az élet egy égő városban

A törékeny tűzszünet már csak névleg létezik. Két hete megint maga a pokol Aleppó. Szíria legnagyobb városában múlt szerdán ért találat egy kórházat, ahol az Orvosok Határok Nélkül emberei dolgoztak: 14 beteg és két doktor meghalt. De ennél is több áldozata volt egy nappal később a kormányerők és különböző lázadócsoportok összecsapásainak.

“Mindegy, hol vagy. Mindenütt hallod a lövéseket, az elhúzó gépek zaját”

– írta közleményében a Nemzetközi Vöröskereszt aleppói irodájának vezetője. “Nincs környék, amit nem ért volna találat a városban. Az emberek az erejük végére jutottak. Itt mindenki az életéért reszket, és senki nem tudja, mi jön még.”

Már azelőtt, hogy újra fellángolt volna az erőszak, emberek százezrei éheztek az évek óta frontvonalban lévő városban.

Arra, hogy továbbálljanak, nem volt pénzük.

Aleppót kettévágja a front: az egyik oldalon a lázadók, a másikon a kormányerők. “A város keleti részében maradt 300 ezer ember állandó félelemben él a levegőből érkező támadásoktól, például a hordóbombáktól. A nyugati rész 1,3 millió lakosa pincékben húzza meg magát az ágyútűz és az aknavetők elől, amelyek tovább rombolják, ami a lakóhelyükből még megmaradt” – mondta a BT ülésén Stephen O’Brien, az ENSZ humanitárius főtitkárhelyettese.

A déli Szalaheddin kerületben, azon az oldalon, melyet a hadsereg ellenőriz, hulladékból rögtönzött barikádok állnak az utcákon, a torlaszok tetején elhagyott járművek. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának ponyvái próbálják elrejteni a helyieket az orvlövészek szeme elől. A kerületben egy kormánykatona szerint 70 ezer, Aleppó másik oldaláról odamenekült ember él: néhányan alig méterekre a lázadók kezén lévő területektől.

Még az ENSZ Világélelmezési Alapja, illetve a Szíriai Arab Vörös Félhold által összegyűjtött segély szétosztása is veszéllyel jár. “A segélyelosztó pont a frontvonalon van, és órákig kell sorbaállnunk, hogy megkapjuk a dobozainkat” – mondta az IRIN humanitárius hírügynökségnek egy 32 éves helyi nő, Tahar.

“Két hónappal ezelőtt kilőtt valakit a sorból egy orvlövész. A másik oldalon tudják, hol várunk a segélyre, célba veszik az embereket.”

A segély ráadásul csekély: valami mindig hiányzik, képtelenség eltartani belőle a családot. “Már el is felejtettem, milyen íze van a tojásnak vagy a sajtnak.”

Tahar férje munka nélkül maradt, amikor a tejüzemet, ahol dolgozott, a földdel tette egyenlővé egy találat. Azóta csak a segélyekre számíthatnak. A vacak koszttól elapadt a teje, kéthónapos kislányát nem tudja szoptatni. “Szalaheddin nagyon rossz állapotban van, és nagyon veszélyes is az orvlövészek meg a véletlenszerűen kilőtt rakéták miatt” – magyarázza Tamar. “Tegnap, ezen az utcán egy kisfiút ölt meg egy lövedék, a délután közepén. Néha annyira féltem a fiamat, hogy az iskolába sem engedem el.”

Mint oly sokan abból a hat és fél millió emberből, akik elhagyni kényszerültek az otthonukat, de Szíriában maradtak, az aleppói frontvonalon élők sem engedhetik meg maguknak, hogy távolabbi útra, a határon túlra induljanak. Túl szegények hozzá. Sokan a kiégett házakban élnek.

 “Nagyon kemény volt a tél ajtók-ablakok nélkül”

– mondja a 70 éves Szuad Tabakh. “A szemetet gyűjtöttük össze az utcán, azt égettük, hogy kicsit melegdni tudjunk.”

Picivel arrébb, a frontvonal közvetlen közelében, egy emeletes ház tetején összetákolt víztároló: a 40 éves Haithem al-Hadzsbahar készítette, deszkákból. Úgy néz ki, mint egy gyerekmedence. Fedetlen, órákba telik, míg feltöltik, az utcáról pumpálják fel a vizet a tetőre. Nagyon kezdetleges, de a család boldog vele. “Mindegyik gyereknek folyton hasmenése volt, csak szennyezett vízhez jutottunk hozzá. Ennek most vége.”

A kilenctagú család négy éve három szobában él: a házuk a másik oldalon állt, ott, ahol most a felkelők vannak. “Megfenyegettek a lázadás kezdetén, mert a kormánynak dolgoztam. Ellopták az összes bútorunkat, akkor jöttünk el. Később hallottam, hogy le is rombolták a házat, csak egy szoba maradt épen.”

Hadzsbahar még dolgozik: minibuszok viszik az embereket munkába.

“A környék elég biztonságos, ha ismered. De az orvlövészek néha változtatnak a helyükön, ezért nagyon óvatosan kell mozogni.”

Szalaheddin azon részének lakói, amelyik a kormányerők kezén van, megpróbálnak alkalmazkodni a nehéz körülményekhez. Aszad óriásplakátjai fölött kábelrengeteg fut. A diesel generátorokból viszi az áramot a házakba, a kávézókba, a boltokba.

Korábban évekig nem volt itt áram. Most egy amper 750 szíriai fontba kerül, ez kicsit kevesebb, mint ezer forint. Ebből egy héten át naponta 10 órán át tud világítani és tévézni egy család – magyarázza az egyik ott élő.

Walid Dzsuma 33 éves, és megmentett néhány szerszámot az időközben megsemmisült műhelyéből. Most generátorokat javít. Két segédje van, az egyikük 12, a másikuk 14 éves.

A szíriai háborúban korán nőnek fel a gyerekek.

Egy másik 14 éves, Mohamed egy textilgyárban dolgozik, mióta apja és bátyja meghalt a konfliktusban. Büszkén mondja, hogy ő tartja el a családot. Kihúzza magát, és közli: ha idősebb lesz, önkéntesnek áll a hadseregbe, hogy megvédje az országát. Egy másik utcában, az UNICEF klinikája előtt egy másik fiú ül a lépcsőn, és zokog.