Madárpókok, kígyók és skorpiók: lakótársaim bemutatkoznak 2. rész

Az első részben felvonuló kígyókat és pókokat követő különféle skorpiókra ismét csak igaz, hogy „kicsi a bors, de erős”. Míg a 15 centis titánok mérge állítólag enyhe, addig a nehezen felfedezhető, apróbb társaik komoly veszélyt jelentenek még egy jó erőben lévő felnőttre is.

Faramuci módon a skorpiók, vagy legalábbis az általuk keltett félelem rövid úton a szó szoros értelmében az ember mindennapi rutinjának részévé válik.

Az első találkozás után szinte biztosra vehető, hogy minden ruhadarabot, cipőt, sapkát, hátizsákot használat előtt alaposan kiráz az ember, hiszen barátaink előszeretettel töltik az éjszakát lábbelikben, nadrágokban vagy bárhol máshol.

Jól helyezkedő skorpióval egy esetben találkoztam, ő kitűnő érzékkel pont egy másnapos reggelemen vackolt a bakancsomba.

Annak ellenére, hogy mindig lelkiismeretesen minden ruhámat kiráztam, zakatoló fejjel és a bohémek reggeli lustaságától eltompítva ez egyszer úgy döntöttem, hogy tojok én ezekre a jószágokra. Az volt a szerencsém, hogy igazi kétbalkezesként sikerült elsőre elejtenem a cipőmet, amelyből aztán egy közepes termetű, ám igencsak felháborodott skorpió kászálódott ki.

Végül pedig, mint megannyi más esetre, így az ember-élősködő kapcsolatra is igaz, hogy attól kell igazából félni, amit nem látunk. Bolíviában szerény véleményem szerint a legvisszataszítóbb lény a „vinchuca” névre keresztelt rablópoloska, a Triatoma infestans. Ez a ritkán látható ocsmány vérszívó jószág a vektora az egyik legelterjedtebb trópusi betegségnek, a Chagas-kórnak.

vinchu2

A poloskáknak megvan az a jó szokásuk, hogy vérszívás közben praktikusan és szó szerint leszarják az őket éltető nedűvel ellátó melegvérűeket, bőségesen ürítve azok kültakarójára a Trypanosoma cruzi protozoát, amely a véráramba jutva különböző, rendkívül kellemetlen és kvázi gyógyíthatatlan szövődményeket okoz. A nyavalya emberemlékezet óta jelen van a kontinensen, egyes felmérések szerint Bolíviában a lakosság 80%-a hordozza a parazitát, és bár fertőzöttek 60-70%-ánál egyáltalán nem jelentkeznek tüntetek, ha azonban mégis, akkor a szívkamratágulattól a szívelégtelenségen át a kibővített nyelőcsövön keresztül a bélfaltágulatig krónikus szövődmények egész kavalkádjával lehet számolni. A Chagas-kór egyébként tipikusan a „szegények betegsége”, mivel a rablópoloska általában a vályogházak repedéseit preferálja.

Jellemző, hogy a háziak szerint matematikailag lehetetlen volt, hogy otthonomban vinchucával találkozzak. Ezt sajnos csak a poloskának felejtették el a tudomásra hozni.

Megrögzött hipochonderként már beköltözéskor jeleztem, hogy a tető alatti repedések szerintem bizony vinchucát rejtenek, amely megállapítás nyomán nemes egyszerűséggel közröhej tárgya lettem.

A vinchuca afféle mániámmá vált, és hosszas utánaolvasás során kiderítettem, hogy a jószág csak sötétben táplálkozik, így hónapokig lámpafény mellett aludtam. Idővel megszelídült a poloskaparám, ám alig egy hét sötétben alvás után egy derűs reggelen legnagyobb meglepetésemre az ágyam alatt egy jó hatcentis rovarban esküdt ellenségemet, a vinchukát voltam kénytelen azonosítani. Az egyelőre talány, hogy a Triatoma infestans a velem éjszakázó hűséges Lisa kutyám vagy szerény személyem kárára zabálta tele magát. Amint a trópusi betegségek szűrését végző intézet munkatársai befejezik régóta húzódó sztrájkjukat, kénytelen leszek alávetni magamat a tesztnek, hiszen a Chagas-nak bizony a fele sem tréfa.

A fent említett jószágok mellett ezen az égövön a dengét, zikát és a chikunguñát terjesztő szúnyogok csípéseit mint az élet természetes velejáróit kezeli az ember, hiszen úgy sem lehet velük mit kezdeni.

A szintén meglehetősen gyakori, általában a lábba petéző Tungosis penetrans bolha tojásainak eltávolítása bizonyos idő után és némi perverzitássál már-már szinte élvezhető is. Ez a parazita ugyanis azon kívül, hogy egy, akár borsónyira is meghízó, több száz petét tartalmazó zsákocskát épít az ember végtagjaiba, más komplikációt nem okoz.

Végül pedig ott vannak a hangyák. Szent meggyőződésem, hogy Atom Antit a népes és vérmes latin-amerikai hangyákról mintázták. Legyen szó a tűzpiros, apró, ám pokoli fájdalmat okozó vöröshangyákról, vagy az akár fél araszosra is megnövő, az emberből öt milliméteres darabokat gond nélkül kiharapó óriási mutánsokról, ezeket az ízeltlábúakat rövid úton megtanulja tisztelni az utazó.

Nem véletlen, hogy a közösségi igazságszolgáltatás égisze alatt – amit a büntetőjog nemes egyszerűséggel lincselés néven ismer – a felbőszült őslakosok mind a mai napig előszeretettel kötözik ki egy-egy hangyabolyba szúrt karóhoz a vélt vagy valós elkövetőt.

Két-három hangyacsípés tükrében ha a bolyhoz kötözés és az elvben nem sokkal humánusabb agyonverés között kellene választanom, azt hiszem, hogy habozás nélkül agyonveretném magam.

És, hogy mindebből mi a tanulság? Elsősorban az, hogy Latin-Amerikában bizony a természet nagy úr. Az otthonunk pedáns kitakarításának az esztétikai megfontolások mellett számos praktikus vonzata is akad, hiszen ha minden bútort és szekrényt hetente átmozgatunk, jó eséllyel csökkenthetjük az életünkre vagy legalábbis az egészségünkre törő csúszómászók vagy ízeltlábúak jelenlétét közvetlen környezetünkben. Az sem árt, ha nem fetrengünk a fűben, vagy ha esténként nem közlekedünk az itt egyébként népviseletnek számító strandpapucsban elemlámpa nélkül. Kerti munkákat szigorúan kesztyűben és csizmában érdemes végezni, bár az is igaz, hogy számtalan helyi, dzsungellakó ismerősöm megrögzötten papucsban és rövidgatyában grasszál a szubtrópusi gazban.

Nekem a kígyók, pókok, poloskák és hangyák leginkább az idegeimet készítették ki. A parazita-paranoiának esetemben jól elkülöníthető fázisai voltak. A kezdeti jótékony tudatlanságot az általános pánik, majd pedig egy hamis „már megszoktam” érzés váltotta fel. Néhány hónap múltán azonban arra lettem figyelmes, hogy a szemem sarkában mindenhol madárpókokat véltem felfedezni, és a jelenlegi – megjegyzem városi – lakásom mennyezetének minden repedésébe legalább fél flakon rovarirtót fújtam. Arról már nem is beszélve, hogy a kígyókra heccelt érzékeim még most is riadót fújnak, ha teszem azt egy utcán elhajított kábel kerül az utamba.

A reggeli öltözködés sem a régi, hiszen minden ruhadarabot akkurátusan kirázok, ki- és befordítok, nehogy a habtestem egy-egy hívatlan vendég csípés- vagy szívásközelébe kerüljön.

E tapasztalatok tükrében már értem, hogy a latin-amerikaiak mind a mai napig afféle legyőzendő, megregulázandó és kiirtandó közegként tekintenek az amúgy egyedülállóan változatos életformáknak otthont adó anyatermészetre. Ha azonban objektíven szemlélem a dolgokat,

be kell látnom, hogy néhány kígyókaland, pár szőrseprő madárpók és egy rablópoloska-incidens még mindig kifizetődő ár azért, hogy a latin-amerikai élővilág megannyi csodáját testközelből láthatom.

Volt szerencsém futólag szemezni az Andok előhegyei között lebegő kondorokkal, ébredtem hajnalban az ablakom alatt kelepelő elegáns frakkba öltözött tukánok ricsajára vagy a színpompás tucancillók állandó perlekedésére, és a már szinte giccses virágdíszbe borult toborochi fákra esténként felgallyazó smaragdzöld papagájok zajos hada sem éppen mindennapi takarodó a fülledt szubtrópusi estéken.

Nem is beszélve a végtelen Chaco Borreal milliónyi csillagának fényében méltatlankodó magányos jaguár szívdobogtató böffenéseiről, az éjszakai horgászatokon konkuráló kajmánok lámpafényben megvillanó szempárjairól vagy a dagonyájukon megriasztott vaksi tapírok látványáról.

Egy szó, mint száz, a helyi fauna néhány tucat, számunkra hátborzongató képviselője által okozott átmeneti idegbajt hamar feledteti az Újvilágban több százezer formában burjánzó élet, amely a veréb méretű pillangóktól kezdve a lódarazsaknál alig nagyobb kolibriken keresztül a pompásan pettyezet pizsamában settenkedő óvatos ocelotokig szinte minden napra tartogat valami meglepetést a nyitott szemmel járó amatőr természetbúvár számára.

Az első részt ITT olvashatják.

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez