Ilyen Brazília, ahova péntektől az egész világ figyel

De mi ne így gondolkodjunk, és állítsuk feje tetejére a világot!

Ha idén Rióban olimpia van, látogassunk el São Paulóba, a zöld helyett a kőrengetegbe, a csendes magányból egy lüktető városóriás száz nyelven kavargó, kuszán hömpölygő valóságába. Mi volna, ha ezúttal a mágikus realizmus helyett – ami a latin-amerikai kortárs irodalom cigánykerekezése a természet mögöttibe – az igazi és nem a zsánervalóságot kutatnánk s elindulnánk rokonlátogatásra? Hogy hova? Magyarok közé, Szent Pál városába. Higgyék el, van olyan érdekes, mint egy indián tollkorona.

Apropó indián. Volt egyszer egy kicsit habókos, köztörvényes, egy kicsit számkivetett, „nem is nagy kár érte” portugál, akit először 1512-ben hajótörés ér São Vicente partjainál, majd kint felejtenek a vadonban. João Ramalhonak hívták, és bizony mezítelenül járt az indiánok között, s amikorra a térítő jezsuiták is feljutottak 1553-ban a tengerpartról a magasföldre, a portugál kalandor már elnyerte Tibiriçá törzsfőnök lánya, Bartira kezét. Kilenc gyermekük született – ma a leszármazottainál jobb pedigrét Brazíliában nem is találni –, igaz, nem hiába nevezték a trópusok Ádámjának, hiszen más indián nők is rajongtak érte, és annyi gyermeke született balkézről, mint a tenger fövenye, ahol partot ért. De ha ő nem lett volna, Nóbrega atya sem tudta volna megalapítani Piratiningát, ahol az első misét éppen Szent Pál apostol neve napján tartották. Telt, múlt az idő, s nem messze, egy Ipiranga nevű folyócska partjánál D. Pedro, a Portugáliába visszatért király fia kitépte kalapjáról a portugál színű tolldíszeket, és nagyot kiáltott: „Függetlenség vagy halál!” Brazília az előbbit választotta, 1822. szeptember 7-én.

A brazil császár édesapjának riói botanikus kertjében megeredt a Cayenne-ben szerzett robusta nevű kávécserje. Száz év múlva, a kávé babjából annyi volt már erre, hogy csak úgy nyelte az olasz, német, japán, lengyel és a magyar munkáskezet, ha már a feketék behozatalának a tilalma új „rabszolgákat” kívánt meg. Magyarok ekkor már annyian voltak, hogy egy felkelés során, amikor az úgynevezett „tejeskávé- politika” a köztársasági időket terelte új válságok felé, hogy egy egész századot szerveztek belőlük. Mire kitört a második világháború, már annyian „tántorogtak ki” elsősorban a Trianon után „elvett” területek magyarjai, hogy lélekszámuk akkora lett, mint Nagykanizsáé. Az első virágkorban volt itt magyar színjátszás, iskolák sokasága, egyletek és a bevett felekezetek. Sőt, a térképen megjelentek az olyan helyiségnevek, mint Árpádfalva, Boldogasszonyfalva, mind színmagyar „gyarmatos” telepek, később elnéptelenedett vagy átalakult kolonialista kísérletek. Meghatódva álltam a mára húszmilliós világváros Vila Anastacio nevű városrészében egy erdélyi fatornyú református templom előtt, majd kísértem nyomon a lapai temető sírlapjain, hogyan olvadtak fel, legalábbis nyelvileg a brazil újhazában. Mivel levéltárba vasárnap nem mehet történész – itt kaptam ízelítőt sorsukról. De „miért is keresitek a holtak között az élőt”? Elég ma csak a Magyar Ház néptánc próbáira bekukkantanunk, az esti magyar tanfolyamok sokaságának hangjait hallanunk, vagy a híres São Paulói Egyetem magyar kurzusára ellátogatnunk, hogy lássuk, él még a Dél keresztje alatt a magyar.

Szerző: Rákóczi István

A cikk folytatását a Tropical magazin legújabb számában olvashatják, amely teljes egészében Amerikáról, a vágyak kontinenséről szól.

Az ezerszínű Amerika című exkluzív különszámban interjút ad Brazília magyarországi nagykövete, Valter Pecly Moreira. A kontinens országainak színes katalógusát kulturális és gasztronómiai érdekességek kísérik.

Emellett a Tropical különszáma mellékletben foglalkozik a riói olimpiával, főleg annak kapcsán, hogy Magyarország is készül nagy világversenyek, például jövőre a vizesvébé, megrendezésére.

Az ezerszínű Amerika exkluzív különszámát keresse az újságárusoknál, vagy fizesse elő az info@tropicalmagazin.hu e-mail címen.

Fotók: Pixabay