A hír, természetesen nem kapott nagy sajtónyilvánosságot. Nem cikkezett róla a BBC Mundo, a CNN spanyol kiadása sem találta elég érdekesnek, és az argentin nemzeti hírügynökség sem hozta le a jócskán megcsappant perui és chilei villás szarvas- populációt fenyegető veszélyről szóló híreket, amelyek a így a helyi természetvédők által afféle pusztába, vagy inkább pampába kiáltó szavak maradtak. Pedig a perui (Hippocamelus antisiensis) és a chilei (Hippocamelus bisulcus) villás szarvasok, fajtájuknak rendkívül különleges képviselői, amelyek a térség államaiban különösen szigorú törvényi védelmet élveznek.
A szakirodalom által “kőszáli szarvasként” is emlegetett, 75-85 centiméteres vállmagasságú huemul-populáció fennmaradását most 40, Európából mindenféle engedély nélkül behurcolt gímszarvas veszélyezteti. A mellett, hogy a jóval nagyobb testű gímek kíméletlen riválisai a táplálékban amúgy is szegény La Rioja-i Sierra de Famatina élőhelyén őshonos huémuloknak, az óvilágból származó szarvasok számos olyan betegséget is behurcoltak, amelyek valósággal megtizedelik az apró latin-amerikai szarvasokat. Az európai gímeket ( Cervus elaphus) egyébként egy tartományi képviselő jóváhagyásával telepítették a Sierra de Famatina térségébe, azonban félvadon élő jószágok hamarosan a kihalás szélére sodorták a dél-amerikai ország egyik legjelentősebb andoki szarvas-populációját.
A régióban őshonos fajok – a taruca és a huémul – egyébként jogi védelmet is élveznek, Argentínában például a 24702/96-os törvény a Hippocamelus antisiensis-t a nemzeti kultúrörökség részének nyilvánította. A világ közvéleménye számára szinte ismeretlen huémul eszmei értéke felbecsülhetetlen, az andoki élőhelyeken betöltött fontos ökológiai szerepe mellett a villás szarvas egyben Chile címerállata is, akárcsak a szintén jócskán megcsappant populációjú kondorkeselyű.
E két fajtát a témában nemzetközi szaktekintélynek számító Gróf Széchenyi Zsigmond is leírta a kikezdhetetlen tudományos alapossággal szerkesztett “Szarvasok nyomában” című művében, amely kiadvány talán a világirodalom egyik legátfogóbb szarvashatározója.
Az őshonos fajokra világszerte a behurcolt, tájidegen fajták jelentik a legnagyobb veszélyt. Az argentin gímszarvas telepítéshez hasonló felelőtlen “fajimportra” a 19. és a 20. században hazánkban is akadt példa, ám szerencsére ezek az akciók nem vezettek olyan ökológiai katasztrófához, amely most a dél-amerikai szarvasokat fenyegeti. 1910-ben például gróf Károlyi Gyula hozatott szikaszarvasokat Magyarországra, amely példányok leszármazottai napjainkban kizárólag a fehérvárcsurgói vadasparkban találhatóak meg. A manapság hazánkban igen gyakori európai muflonok első példányai pedig 1868-ban érkeztek a Nyitra megyei Gímesre, majd a mai Magyarország területén található Füzérradványba, azonban ezek a fajok nem sodorták veszélybe őshonos nagyvadainkat. ( Illusztráció: Széchenyi Zsigmond: Szarvasok nyomában – Gondolat kiadó 1979)