Búvárkodjunk a sivatagban!
Egyiptomban nem “csak” fáraókori: 40 millió éves nyomai is vannak a történelemnek. Az egykor itt hullámzó Tétisz tenger hordalékai. A líbiai határ közelében kagylókat és korallokat gyűjthetünk a Szaharában, Kairótól 150 kilométerre pedig több száz bálnacsontváz fekszik holdbéli tájon: a Vádi el Hitán, a bálnák völgye a világörökség része.
Olajoshordókkal és óriási kövekkel jelölt csapás a homoktengerben: ez vezet a 25 négyzetkilométeres bálnák völgyéhez a Fajjúm oázisból. Csak négykerék-meghajtású autóval lehet eljutni ide, és ezen nem is szándékoznak változtatni: így próbálják megőrizni a kiemelt természetvédelmi terület érintetlenségét. Sikerrel. Évente ezernél több turista nem téved erre, többségük külföldi.
A homokdűnéken keréknyomok: senki sem tud ellenállni a kísértésnek, hogy kipróbálja magát az extrém terepviszonyok között. Egyórás vezetés után változik a táj: bizarr sziklák között haladunk, míg egyszer csak megérkezünk valami Isten háta mögötti civilizációba. Takaros fehér agyagházak, mosdó, jegyárusító iroda, kávézó. Ez az UNESCO által kialakított világörökségi helyszín bejárata. Napellenzők alatt táblák, rajtuk minden, amit tudnunk kell az előttünk álló néhány órás túrához. A legfontosabb: vigyünk vizet, és ne térjünk le a kijelölt ösvényekről. Elindulunk. Egy idő után kiderül, hogy búvárkodni: csak éppen oxigénpalack helyett vizespalackkal.
A 40 millió év előtti Tétisz tengerben vagyunk, a déli part közelében. A tengerfenéken hatalmas sziklák között mászkálunk. Kihalt a táj, sehol egy ember. A csend mindent beborít, csak a szél süvít néha. Körülöttünk sok méter magas kövek és homok. Kavicsokkal kijelölt utak vezetnek sok tízmillió évvel ezelőtt élt állatok maradványaihoz. A bálnák, cápák, krokodilok, teknősök, halak, tengeri tehenek mellett megkövesedett mangroveerdő és korallok.
Az öt különböző bálnafajta csontvázai (egyikük 20 méter hosszú) úgy fekszenek a homokban, ahogy az állatok annak idején meghaltak. Egyes fajták kinyújtózva, míg mások embrionális állapotba kucorodva. A pihenőhelyeken hatalmas táblák írják le, milyen volt a tenger, amely egykor itt hullámzott, milyenek voltak az állatok, amelyek benne éltek és amelyeknek a maradványait éppen most bámuljuk.
A bálnacsontvázakat a szél kezdte el kiásni, valamikor az 1800-as években. Legalábbis tudósok akkoriban vetődtek először erre, de a nehezen megközelíthető helyen csak lassan ment a kutatás. Egészen a 20. század utolsó negyedéig, amikor is egy amerikai peleontológus, egy hiányzó evoluciós láncszemet kutatva el nem kezdte szisztematikusan feltárni a helyet. Gingerich professzor és csapata azóta több mint ezer csontvázat talált.
A történelmi idők előtti állatokat a homok és a száraz hőség annyira konzerválta, hogy némelyiknél még a gyomortartalom is érintetlen maradt. És a rekonstrukcióból kiderült:az itt talált bálnáknak még lábuk volt. Földi emlősök voltak valamikor, de a klímaváltozás miatt a tengerbe költöztek, és lábuk fokozatosan uszonnyá alakult, ahogy egyre mélyebb vízekbe húzódtak. A professzor azt mondja, megszámlálhatatlanul sok maradvány van a völgyben, már csak a legizgalmasabbakat ássák ki, a többinek csak a helyét jelölik meg. Arra, hogy miért zsúfolódott össze ilyen sok állat ezen a helyen, két teória van. Az egyik szerint a bálnák itt húzódtak ki a partra pihenni, a másik szerint pedig ebben az öbölben hozták világra és nevelték a kicsinyeiket. 37 millió évvel ezelőtt aztán eltűntek mind.
A víz kiszáradt, a tengerfenékből sivatag lett, a szél homokba temette a csontokat. A földkéreg mozgásai összenyomták Indiát Ázsiával, kitüremkedett a Himalája. Afrikában az első előemberek két lábra álltak. A fáraók megépíttették a piramisokat, Róma felemelkedett és lehanyatlott, és mindeközben a szél szépen elkezdte napvilágra hozni azokat a csontvázakat, amelyeket korábban betemetett. A munkát most a tudósok fejezik be. A látogató pedig áll az egykori óceán fenéken. Körülötte hatalmas, soha nem látott formájú sötét kövek és végtelen csönd. Érzi, hogy a tengerben van. Csak éppen a víz hiányzik.
Fotók: a szerző