A mariachi a mexikó kultúra elválaszthatatlanul szerves része, zenei hagyományának fontos eleme, amely magában hordozza az ország kulturális arculatát és nemzedékeken átívelő hagyományait – ezzel indokolta a hét végén az UNESCO illetékes bizottsága, hogy 14 egyéb szellemi vagy más, nem materiális értékkel együtt a mariachi zenét felvette a szervezet Világörökségének listájára.
A mariachi, mint zenére utaló kifejezés először egy pap 1852-ben írt levélében jelenik meg, bár a szó már előbb is lézett, helységnévként. Az első hivatalos feljegyzés a 19. század második felére tehető, és Nyugat-Mexikó középső részéről származik. A „mariachi” szót bennszülött eredetűnek mondják, amely – azon túl, hogy a műfaj elnevezéseként szolgál, jelenheti magát a zenekart, de annak egyes tagjait is. A mariachi az 1930-as évektől a mexikói zene és kultúra szimbólumává vált.
A zene eredete a 16. század elejére vezethető vissza. Hernán Cortés, aki a profi zenész volt, 1519-ben érkezett Mexikóba és bár hódítani jött, magával hozta hangszereit is. Közöttük volt a hárfa és a hegedű, melyek változatait később a mariachik is használták. A bennszülöttek, akik fejlett zenei hagyományokkal rendelkeztek, gyorsan elsajátították és tökélyre fejlesztették az európai zenélést. Az afrikai zene pedig a behurcolt rabszolgákkal érkezett és vált ismertté Mexikóban. Ezek ötvözetéből született meg az, amit ma mariachi néven ismerünk: a zenészek balladákat, hősökről és hős szerelmesekről szóló történeteket énekelnek – a megrendelő ízlése szerint. A dalokat nemzedékeken keresztül adják át egymásnak, vannak családok, ahol hetedíziglen mindenki mariachi volt. Nincs magára valamit adó ünnep Mexikóban, amelyre nem rendelnek mariachi zenészeket és persze hagyományos kísérői a lakodalmaknak is. Népszerűsége ma is töretlen, számos mariachi csoport munkálkodik szerte Amerikában és Európában.
A mexikói mariachi zene a kínai árnyékszínházzal és a portugál fádóval együtt kapott helyet az UNESCO Világöröségének listáján. 