1994 tavaszán és nyarán alig száz nap alatt majdnem nyolcszázezer embert mészároltak le Ruandában. Ebben az alig egyharmadnyi Magyarország méretű közép-afrikai országban szomszédok gyilkoltak szomszédokat, betegek az orvosaikat, tanárok a diákjaikat. Mindezt egy olyan ideológia nevében, amelyre semmiféle ésszerű magyarázat nincs. A gyűlölet gyökerei
Az "ezer domb országának" nevezett Ruandai Köztársaság hétmilliós népességének mintegy 85 százalékát a hutu törzs tagjai teszik ki, a tuszik jelentős kisebbségben élnek. A személyigazolványukban feltüntetett faji hovatartozáson kívül alig látható különbség van köztük. Ellenségeskedésük még a gyarmati időkre vezethető vissza, amikor is a belga hatóságok főként a tusziknak kedveztek. Ők kapták a jövedelmező állásokat, az ő gyermekeik járhattak iskolába, míg a hutuk többnyire földművelésből éltek. Az "oszd meg és uralkodj" taktika bevált ugyan, de amikor az ország 1962-ben végre kivívta függetlenségét, a súlyos örökség a helyiek nyakán maradt. Az etnikai zavargások időről időre kiújultak, az áldozatok száma pedig sokszor elérte a több ezret is.
1973 nyarán a hutu Juvenal Habyarimana tábornok katonai puccsal szerezte meg a hatalmat, és azonnal a kisebbség ellen fordult. Az összes vezető posztra a saját törzséből nevezte ki a tisztségviselőket, elsősorban családi és baráti köréből válogatva. A tuszikat pedig módszeresen üldözték. Az ő türelmük 1990-ig tartott, amikor is a Ruandai Hazafias Front (RPF) nevű, Ugandában megalapított katonai szervezetük betört az országba, és gerillaháborút indított a kormány ellen. Az elnök 1993-ban – engedve a nyomásnak – meghirdette a többpártrendszerre való áttérést, és egy tuszi származású miniszterelnököt nevezett ki a kabinet élére. A látszólagos nyugalom alatt azonban izzott a parázs. Erre utalt az egyik politikusnak a sajtó előtt tett kijelentése is, mely szerint az apokalipszis közeleg.
Jelige: "Pusztuljon a férgese!"
Az indulatok idővel talán lecsillapodtak volna, néhány szélsőséges sajtóorgánum azonban nem hagyta kihunyni a gyűlölet lángját. Az állami tulajdonban levő újság, a Kangura már 1990 októberében elindított egy tusziellenes kampányt, azzal vádolva a másik törzs tagjait, hogy hatalomátvételre és a hutuk kiirtására készülnek. A Hutu tízparancsolat című hátborzongató gyűjtemény megtiltotta a "fajok közötti" szexuális kapcsolatokat, és kimondta, hogy tisztességes hutu nem érezhet szánalmat egy tuszi iránt.
Az írástudatlanság nagy aránya miatt a kormány tranzisztoros rádiókat osztott szét a lakosság körében, hogy sokakhoz eljusson az Ezer Domb Szabad Rádiójának uszító adása. Ebben a tuszikat egyszerűen csak csótányként ábrázolták, és egy feketelista összeállítása után a műsorvezető napról napra beolvasta azt elpusztítandók nevét és lakcímét. Eközben a ruandai nemzetőrség több ezer bozótvágó kést osztott szét a lakosság körében "önvédelmi célból".
Az ENSZ helyi kiküldött képviselői látták ugyan, hogy tragédia készül, ám hiába figyelmeztették a New York-i központban ülő diplomatákat, ott túlságosan kockázatosnak ítélték a beavatkozást. 1994 tavaszára pattanásig feszült a helyzet. Már csak egy szikra kellett.
Elszabadul a pokol
1994. április 6-án Habyarimana elnök egy kenyai békekonferenciáról tért haza éppen, amikor egy vállról indítható rakétával felrobbantották a repülőgépét. Máig sem tisztázott, hogy kik követték el a merényletet, de az eset jó ürügyet szolgáltatott a hutuknak, hogy bosszút álljanak a tuszikon. A főváros utcáit mindenre elszánt milicisták és machetékkel rohangáló fiatalok lepték el, és mindenkivel végeztek, aki nem tudta igazolni hutu származását.
Néhány belga kéksisakos megpróbált ugyan védelmet biztosítani a miniszterelnök családjának, de miután kegyetlenül megcsonkították, őket is lemészárolták. A vérengzés rövidesen intézményes méreteket öltött. A legtöbb áldozatot a saját falujában vagy városában ölték meg, gyakran maguk a szomszédok, akik reggelente úgy indultak gyilkolni, mintha csak munkába mennének. Néhány faluban az áldozatokat bezárták a helyi iskolába vagy templomba, és rájuk gyújtották az épületet.
A hutuk rémuralma hetekig tartott, július 4-én az Ugandából támadó RPF vetett véget az öldöklésnek. A szomorú mérleg: majd nyolcszázezer áldozat, az ország tuszi lakosságának mintegy nyolcvan százaléka. A polgárháború után nemzetközi és hazai bíróságok alakultak a holokauszt elkövetőinek megbüntetésére. Azóta több mint hatszáz vádlottat ítéltek halálra, ám a fájdalmakra csak a múló idő lehet gyógyír.
Forrás: Magyar Hírlap