A magas részvételi arány miatt napokat csúszó hivatalos tájékoztatás szerint a szavazatok mintegy negyven százalékát megszerző mérsékelt iszlamista Ennahda alakíthat kormányt. A rendszerváltás útján megtett első lépést követően azonban a neheze még hátra van. Az új alkotmányozó nemzetgyűlésnek kell megírnia az alkotmányt, ki kell alakítani a hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok rendszerét, de az egy éves mandátuma alatt határoznia kell az iszlám és a világi kormányzás szerepéről és a nők jogairól is. Ez utóbbiról egyelőre annyit lehet tudni, hogy az ország legfontosabb bevételi forrásául szolgáló turizmus érdekében az Ennahda engedélyezni szeretné a tengerpartokon üdülő bikinis nők fürdőzését. A vallásos megkötések állami szerepéről a koalíciós tárgyalások után lehet csak biztosat mondani.
Ha a koalíciós kormánynak sikerül elfogadható alternatívát felmutatnia a diktatórikus és vallási fundamentalista gyakorlatokkal szemben, akkor az egész arab világnak példát mutathat a rendszerváltás lebonyolításához. Az alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztását a nemzetközi tanácsadók ajánlását megfogadva úgy szabályozták, hogy a lehető legnagyobb részvételi lehetőséget biztosítsa a politikai pártok számára és megakadályozza, hogy egyetlen párt túl nagy győzelmet arathasson. A közvélemény-kutatásokra és a választási kampányokra költött pénzek átláthatóságát valamint a nemek egyensúlyát külön szabályozással igyekeztek erősíteni. Mindez azt eredményezte, hogy nyolcvan politikai párt és mintegy 11.000 jelölt indulhatott a választásokon. Mivel szinte az összes jelölt a több munkahely és jobb életkörülmények megteremtése mellett kampányolt, a pártok közötti valódi különbséget elsősorban a vallási kérdések és a diktatúrához fűződő viszonyuk mentén lehet meghatározni. Nagyvonalakban elmondható, hogy az iszlamista pártok a világi pártok lejáratásával, a világi pártok pedig a vallásos szervezetek iránt félelem felerősítésével kampányoltak. A legtöbb szavazatot látszólag az hozta, hogy a jelölt milyen szerepet vállalt a diktatúra és a forradalom alatt. A szélsőségesen vallásos és a diktatúra alatt feloszlatott szalafista mozgalom számára például csak a részvételi lehetőség nyílt meg, a tunéziai társadalom inkább a mérsékeltebb formációkat részesítette előnyben. Hasonló módon, a kampányba rengeteg pénzt fektető, de a forradalomban kevésbé aktív, külföldön élő üzletemberek által alapított Szabad Hazafias Unió (UPL) sem tudott érvényesülni a választásokon.
Annak ellenére, hogy az Ennahda többször biztosította a nemzetközi médiát a világi állam és a demokrácia melletti elköteleződéséről, kampányában nagy szerepet kapott a vallási tradíciók védelme. Az Ennahda prominensei közül sokan töltötték száműzetésben, vagy börtönben az elmúlt éveket, így jogosan hivatkoznak arra, hogy külföldön megtanulták értékelni a nők jogait és az emberi jogok védelmét. Ugyanakkor a választási kampány során tartott gyűléseken egyértelművé tették, hogy a „muzulmán nép hangját semmi sem harsoghatja túl” (1). Amennyiben a jelenleg hatályosból átemelik az új alkotmányba, hogy az ország hivatalos vallása az iszlám, akkor komoly vitákat válthat ki az iszlám alapjául szolgáló sharia jog jogrendszerbe való beillesztése. Ezeket a vitákat várhatóan a választásokon második és harmadik helyen befutó pártokkal zajló koalíciós tárgyalások is befolyásolni fogják. A két lehetséges koalíciós partner, a 217 fős alkotmányozó nemzetgyűlésben 30 helyet szerző Kongresszus a Köztársaságért (CPR) és a 13 helyet szerző Ettakol a szekuláris elvek mellett kampányolt, így valószínűsíthető, hogy török mintára a vallást és a politikát szétválasztó, de az iszlám tradíciókat tiszteletben tartó rendszer felé billen majd a mérleg.