Forradalom vagy vezetőcserék? –tanulmány az „arab tavasz”- ról

 Az első kérdés, hogy mi is a forradalom egyáltalán? A híres író, Hannah Arendt szerint: „Forradalomról csak ott beszélhetünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhető, ahol erőszakot egy egészen új állam létrehozásáért alkalmaznak, s ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését.”(3) Egy másik megfogalmazás szerint: „A forradalom gyorsan jövő, megrázó társadalmi jelenség, amely teljesen átalakítja a társadalmi és politikai intézményrendszert, vagy komoly kulturális, gazdasági áttörést hoz.”(4) Ilyen volt például a nagy francia forradalom vagy az októberi szocialista forradalom, de némi megkötéssel ide sorolható az 1956-os magyar forradalom vagy az 1989-es rendszerváltás is. Ugyan nem mindegyik eseményt kísért véres erőszak vagy harc, de abban mindegyik résztvevői megegyeztek, hogy a fennálló rendszert eltörölni, megváltoztatni és nem – kisebb, nagyobb korrekciókkal – átmenteni kívánták.

Ha megnézzük a forradalomhoz vezető folyamatokat, látható, hogy több ok is kiválthatja (gazdasági-szociális okok, vallási elnyomás, etnikai feszültség stb.). Első nyilvános jele a különböző gyűlések, tömegtüntetések, demonstrációk. Sokszor egy-egy társadalmi eseményből alakulhatnak ki, mint például Nyugat-Szaharában, ahol egy szaharávi aktivista, Hamdi Lembarki (akit a marokkói rendőrök a nyílt utcán, fényes nappal halálra vertek) temetéséből hatalmas tömegtüntetés alakult ki.(5) Jó esetben ezek a rendezvények semmi mást nem szolgálnak, csak a feszültség levezetését, és ha a rendfenntartó erők jól kezelik a helyzetet, komolyabb rendbontás nem történik. Ha azonban a regnáló hatalom nem megfelelő módon méri fel az eseményeket és rosszkor, rosszul avatkozik be azok menetébe, könnyen egy táborba „terelheti” a különböző érdekcsoportokat. Így megteremtődhet egy olyan széleskörű összefogás, amely jelentős tömegbázisra tesz szert és akár fizikai erővel is képes fellépni a rendfenntartó erők ellen. Ezt felkelésnek nevezzük, amit azonban a hatalom akár tárgyalás, akár erőszak útján még képes felszámolni. Ha azonban az erőviszonyok kiegyenlítődnek és a kormányzat elveszíti az erőfölényét, akkor létrejöhet a polgárháborús helyzet. Ez történt meg Görögországban is 1945 és 1949 között, ahol először a kommunista csoportosulások ragadták magukhoz a hatalmat, majd pedig a jobboldaliak. Mind a két csoport külső segítséget vett igénybe és a polgárháború borzalmait a mai napig sem tudták teljesen kiheverni. Erre jó példa a spanyol polgárháború is, amelynek szintén máig tartó következményei vannak a spanyol társadalomban. Ezek a helyzetek persze könnyen megváltozhatnak, ha az uralkodó elit elveszíti a fegyveres erők, vagy annak nagy részének támogatását, mert ekkor már forradalomról beszélünk. Ez történt 1918 őszén is, amikor a magyar katonák nem voltak hajlandóak fellépni a tüntetők ellen, hanem melléjük álltak, így a kormány lemondásra kényszerült. Hasonló helyzet történt az I. világháború után Oroszországban és Németországban is. Azt látni kell, hogy a forradalmakat mindig egy kicsi, és jól szervezett csoport viszi győzelemre, miután megnyerték maguknak a tömegeket. Ha azonban nincs olyan erő, amely képes a hatalmat megragadni és a tüntetők követeléseit kielégítve társadalmi békét teremteni, akkor káosz alakul ki, amely még kezelhetetlenné teszi a helyzetet. A korrupt rezsimek elleni akciók – siker esetén – esélyt adnak a demokrácia létrehozására, tiszteletbe tartva a többség akaratát, egy új kormánnyal. Persze a választás eredményeképpen akár egy újabb elnyomó rendszert is hatalomba segíthetnek az emberek, de esély van a tényleges változásra is.

Az európaiak többsége a különböző nyaralási prospektusok oldalairól ismerte az arab országokat, ahová a téli időszakban búvárkodni vagy napozni mehetnek. Esetleg az onnan származó bevándorlókkal kapcsolatos problémák miatt hallottak róluk, de senki sem hitte volna, hogy az ottani stabilnak tekintett állapotok ilyen gyorsan megváltozhatnak.(6) Mi ennek az oka? Az észak-afrikai és közel-keleti térségen végigsöprő, mind erőszakosabbá váló tüntetéssorozat egymásra ható folyamatok eredménye. Véleményünk szerint főként gazdasági és szociális okok vezettek a most kialakult helyzethez. Az arab országokat most irányító, főként nacionalista beállítottságú államfők szinte mind az 1960-70-es években kerültek hatalomra úgy, hogy alkalmatlan, korrupt elődeiket elüldözték.(7) Azonban egy idő után maguk is hasonultak elődeikhez és létrehozták a saját kleptokráciájukat. Ebben az időben a frissen feltárt olajvagyonból származó jövedelmek még kiapadhatatlannak tűntek, így abból – hellyel-közzel – szinte mindenki részesült valamilyen módon.

Az egyiptomi olajtermelés, fogyasztás és export alakulása. A demográfiai növekedéssel járó fogyasztásnövekedésnek, illetve az olajtermelés tetőzésének köszönhetően az egyiptomi olajexport lényegében megszűnt, és az abból származó bevételek, amelyeket a Mubarak-rezsim egyes napi fogyasztási cikkek dotálására használt, elapadt. Az ebből származó áremelkedés és tömeges életszínvonal-csökkenés nagyban hozzájárult a szociális feszültségek fokozásához és a demonstrációk kirobbanásához. Lásd: Egyptian Oil and Natural Gas. http://www.transitionedinburghsouth.org.uk/blog/egyptian-oil-and-natural-gas. (letöltés ideje: 2011. szeptember 29.); Egypt – the convergence of oil decline, political and socio-economic crisis. http://crudeoilpeak.info/egypt-the-convergence-of-oil-decline-political-and-socio-economic-crisis. (letöltés ideje: 2011. szeptember 29.)

Azonban ezt nem lehetett fenntartani a végtelenségig, az embereknek pedig elege lett a velejéig korrupt rezsimekből, amelyek nem voltak képesek a középréteg elszegényedését megakadályozni, illetve az egyre csökkenő nemzeti erőforrásokat már csak maguk és hűbéreseik jólétének fenntartására fordították.

Az egyre elégedetlenebb embereket az arab országok vezetői nem voltak képesek lecsillapítani, így azok az utcára vonultak, majd mikor a hatóság nem megfelelő módon lépett fel ellenük, az erejük tudatára ébredtek. Ezekben az országokban jelentős problémát okoz a túlnépesedés, a 15-25 éves korú fiatalok arányának megnövekedése az aktív dolgozó réteggel szemben, az egyre nagyobb munkanélküliség, az elsivatagosodás, az ivóvíz és az élelmiszer hiánya, amelyet a gazdasági világválság csak súlyosbított.

Forrás: http://rpalat.wordpress.com/2011/03/17/no-fly-zones-libya-and-the-arab-revolt/

A vezetők által kezdeményezett gazdasági reformok nem érték el céljaikat, sőt felerősítették az addig is meglévő vagyoni különbségeket.(8) Az Európában dolgozó arab vendégmunkások által hazautalt pénzösszegek is lecsökkentek, hisz sokuk elveszítette a munkáját. Eleinte főként gazdasági és szociális okok miatt tüntettek az emberek, csak később tűntek fel a jól szervezett muszlim radikálisok, akik más náluknál nagyobb csoportokat is (Egyiptomban például a koptokat) kiszorítva, mára kormányzati tényezőkké váltak.

Természetesen más okok is közrejátszottak az események eszkalálódásában, például a tribalizmus, hisz a fennálló rendszerek vezetői, a saját nemzetségüket kivéve szinte az összes más néptörzset távol tartják a hatalomtól. Ugyanis Afrikában többnyire nem politikai azonosság vagy értékrend, hanem a törzsi, családi érdekek mentén folyik a politizálás a „győztes mindent visz” alapon. Ez látható például Líbiában is, ahol a Kadhafit a hatalomból elmozdítók a diktátor családtagjait és rokonait (a korábbi államfő „jogszerű” utódait) is ki akarják zárni a közéletből, a törzsével pedig nem kiegyezni akartak, hanem háborút indítottak ellenük. Ezen kívül megjelennek a nagyhatalmak és más országok érdekei is a konfliktusokban. Mindenki tudja, hogy a világ nem kétpólusú, és az Amerika-központúság is egyre inkább a múlté, hisz olyan regionális hatalmak, mint Törökország, Brazília, Kína, India vagy Irán – akár az USA ellenében is – egyre hatékonyabban érvényesítik érdekeiket. Ez látható Irakban, Bahreinben, valamint Ománban is, ahol Irán a háttérből komoly támogatást nyújt a vele szembenálló rendszerek ellen tüntetőknek.(9) De hasonló események történnek Líbiában is, ahol a változás nagy vesztese lesz például Olaszország, míg Nagy-Britannia és Franciaország pozíciói megerősödni látszanak. Hogy ezek az erők ténylegesen mennyire befolyásolták az események alakulását, senki sem tudja, a biztonságpolitikai szakértők csak bizonyos jelekből, elszólásokból következtethetnek erre. Említettük még a radikális muzulmán szervezeteket (Muzulmán Testvériség, Ennahda, Iszlamista Akció Front, Vefak stb.), amelyek viszonylag gyorsan csatlakoztak a tüntetésekhez, sőt sok esetben azok irányítását is átvették. Ezek a szervezetek korábban nem működhettek legálisan, így számukra az „éhséglázadásként” kezdődő megmozdulások lehetőséget adtak a kitörésre, sőt hatalmi pozíciók megszerzésére. Ez történt Tunéziában és Egyiptomban is, ahol a korábban üldözött csoportok mára kormányzati tényezőkké váltak. Az is előfordult, hogy korábban terrorakciókban résztvevő vagy terroristakapcsolatokkal rendelkező személyek kerültek vezető pozíciókba. A kezdeti bizonytalanság után a Nyugat pozitívan viszonyult a kialakuló eseményekhez, de azóta kiderült, hogy a tüntetők jelentős része (bár támogatást elfogadnak) nem igazán szimpatizál a nyugati hatalmakkal.(10) Persze a tüntetéssorozatban részt vevő országokra nem húzható rá egy egységes séma, hisz mindenhol más és más folyamatok hatnak, bár sok helyen a problémák egy része „közös.” A tüntetésekkel kapcsolatosan ki kell még emelni a média vitathatatlan szerepét is, amely sok esetben ténylegesen képes volt befolyásolni az események menetét, illetve elhitetni az emberekkel, hogy egy forradalom tanúi lehetnek.

A következőekben röviden bemutatnánk azokat az államokat, amelyeket az „arab tavasz” valamilyen módon érintett, majd pedig kicsit bővebben foglalkoznánk a jelenlegi,,legforróbb” konfliktus, Líbia kérdésével.

1, Tunézia: 2010 végén az arab tavasz ebben az országban vette kezdetét a „jázminos forradalom” néven, amikor is az emberek – egy helyi árus öngyilkosságát követően, amelyre azután került sor, hogy a hatóságok elkobozták árukészletét(11) – az utcára vonultak az országot 23 éve irányító Zine El Abidine Bel Ali elnök ellen. A tüntetők követelték a korrupció felszámolását, az élelmiszer árak, a munkanélküliség csökkentését és a politikai szabadságjogok megadását. A kormányzat erőszakkal próbálta meg fenntartani a rendet, de egy idő után a fegyveres testületek és a kormányzati szervek vezetői is kihátráltak az elnök mögül, így az 2011. január 14-én megbukott, majd Szaúd-Arábiába menekült. A politikai rendőrséget feloszlatták, szabadon engedték a börtönökben lévő foglyokat és az addig kormányzó Alkotmányos Demokrata Mozgalmat (Constitutional Democratic Rally Party/Rassemblement Constitutionnel Democratique – RCD) betiltották. A Mohammed Gannúsi által létrehozott ideiglenes kormány azonban alig egy hónap után megbukott, az új elnök Bedzsi Kaid esz-Szebszi, korábbi miniszter lett. Az ország helyzete nem stabilizálódott, az új vezetés semmivel sem lett jobb, mint az elődei, sőt több olyan ember maradt hatalomban, akik az előző korrupt kormányzatban is jelentős befolyással bírtak.(12) A Muzulmán Testvériséghez köthető Reneszánsz Párt jelentősen megerősödött, és a korábban betiltott, Rasid Gannúsi által vezetett Ennahda (Újjászületés) iszlám szervezet újra működhet, sőt 40%-os támogatottsággal rendelkezik a biztos választók körében. A muszlim pártok egyfajta szövetségben működnek, míg a többi ellenzéki (polgári) frakció, mint a Haladó Demokratikus Oárt (PDP) vagy a Ettakatol egymást marja. Így szinte biztos az októberi választásokon az iszlamista pártok győzelme. Egyre kevésbé titkolt keresztényüldözés kezdődött Tunézia több városában is, például február18-án egy lengyel papot a nyílt utcán lefejeztek,(13) és több fenyegetés érte az országban dolgozó katolikus papokat, de az egyszerű hívőket is.(14) A korábban turistaparadicsomnak tartott országban egyre kevésbé képesek a nyugati turisták épségét szavatolni, ezért azok inkább máshová utaznak, így Tunézia komoly bevételkieséssel számolhat. Az Európába irányuló illegális migráció az elmúlt hónapok során jelentősen megnövekedett, ami az EU országokat komoly kihívás elé állítja.(15)

2, Egyiptom: A tüntetések 2011. januárban kezdődtek az elnökségért induló El Baradei azon kijelentése után, hogy a tunéziai eseményekhez hasonló Egyiptomban is bekövetkezhet. Az egyre dühösebb és szervezettebb tüntetők nyomására Mubarak már február 11-én kénytelen volt lemondani, majd szinte rögtön őrizetbe is vették. A mögüle kihátráló hadsereg átvette a hatalmat, majd megalakítják Mohamed Husszein Tantavi tábornok vezetésével az Átmeneti Katonai Tanácsot, azonban a helyzet továbbra is bizonytalan. Az érvényben lévő Alkotmányt felfüggesztik és feloszlatják a parlamentet. Ugyan a rendőrség, a hadsereg (Számi Hafez Anan tábornokot az új vezérkari főnök) és a közigazgatás vezetésében személycserékre került sor, de az „új” vezetők már a Mubarak rezsim idején is vezető pozíciókat foglaltak el.(16) Az új vezetés az előző vezetőket felelősségre vonni akaró „április 6-i mozgalom” tagjait idegen érdekek kiszolgálójának nevezi, békés tiltakozásukat pedig fegyveres erővel oszlatták fel. A liberális ellenzék szétforgácsolt és erőtlen. A választásokat novemberre tervezik, közben a Muzulmán Testvériség előretörése zajlik az Átmeneti Katonai Tanács támogatásával, közösen létrehozták az Igazság és Élet pártját, és jelenleg arról tárgyalnak, hogy ki legyen az elnökjelölt. A Testvériség vezetősége szerint az elnök csak muszlim lehet, és már kevésbé pragmatikusak, mint korábban. A szalafisták, bár nem akarnak részt venni az alkotmányozásban, keményvonalas, diszkriminatív politika és a sárija bevezetését követelik.(17) Az „arab tavasz” a koptok számára inkább őszt vagy telet jelent Egyiptomban, mert bár a lakosság több mint 10% keresztény, egyre kevesebb beleszólásuk van az események alakulásába. Mubarak idejében, bár perifériára szorítva, de viszonylagos békében és biztonságban éltek. Azonban Mubarak elűzése óta (amelyben a koptok is tevékenyen részt vettek,(18) a muzulmán szélsőségesek által felheccelt tömeg egyre több véres támadást hajtott/hajt ellenük végre,(19) ezért ezrével menekülnek Egyiptomból. A korábban USA megbízható szövetségesének számító ország egyre inkább Nyugat- és Izrael-ellenes retorikát alkalmaz,(20) bár hangsúlyozta, hogy tartja magát az Izraellel megkötött nemzetközi egyezményekhez, így a béke-megállapodáshoz is.(21)A retorikán felül Egyiptom támogatást nyújtott a Fatah és a Hamász nemrég létrejött megállapodásához, bejelentette a rafahi határátkelő megnyitását – bár ez utóbbi inkább az arab világ felé tett elvi politikai gesztusnak, mint gyakorlati lépésnek bizonyult –,(22) sőt több nyilatkozatban is a camp david-i békeszerződés újratárgyalását helyezte kilátásba. Egyes szakértők szerint az új egyiptomi vezetés egy Izrael ellen szerveződő koalíciót is támogathat. Ezt bizonyítja az is, hogy engedélyezte az iráni hadihajók hadigyakorlatát a Szuezi-csatornában, ami több szakértő szerint is direkt provokációnak tekinthető Izraellel (és az Amerikai Egyesült Államokkal) szemben. A választásokat nagy valószínűséggel a Katonai Tanács által támogatott és leginkább szervezett Muzulmán Testvériség fogja megnyerni, mivel a szekuláris ellenzék nem képes egységesen fellépni velük szemben.(23)

3, Marokkó: 2011 februárjában több, a kormány által is engedélyezett tüntetést tartottak a marokkói fiatalok, amelyeket főként a facebookon szerveztek meg, és ahol a demonstrálók demokráciát és a királyi hatalom korlátozását követelték.(24) Eleinte nem voltak összetűzések, de egy hét elteltével zavargások törtek ki több városban is. VI. Mohamed kénytelen volt tárgyalásokat kezdeményezni, mivel az uralkodóház népszerűsége az elmúlt években jelentősen csökkent (főként az Amerikai Egyesült Államokkal fenntartott szövetség miatt). Az uralkodó ígéretet tett a korrupció visszaszorítására és bizonyos reformok bevezetésére, valamint a polgári szabadságjogok tiszteletben tartására.(25)Azonban az ígéreteit nem lesz könnyű betartani, hisz Marokkó komoly gazdasági nehézségekkel küzd, egyre jobban növekszik a munkanélküliség, sok a fiatal, akik nem jutnak megfelelő oktatáshoz, így a munkaerőpiacon sem tudnak érvényesülni. Komoly problémát jelent az illegális migráció, a kábítószer-csempészet, és az 1975-ben megszállt Nyugat-Szahara kérdése is. Az Al-Kaida igen népszerű az országban, a legerősebb ellenzéki szervezet (Igazság és Fejlődés Pártja) a Muzulmán Testvériséghez köthető.(26)

4, Algéria: 2010. december 29.-én az emberek több ezer fős tüntetéseket tartottak a rezsim és a társadalmi egyenlőtlenségek ellen. Az országban igen magas a munkanélküliség aránya a fiatalok körében, egyre nagyobb problémát jelent a növekvő infláció, a magas élelmiszerárak és a lakáshiány. A lakosság jelentős része 30 év alatti.(27)Bár Algéria komoly olaj és gázvagyonnal rendelkezik, az abból származó bevételek elosztása az emberek szerint igazságtalan. Az elnök, Abdelaziz Bouteflika már 12 éve van uralmon, de betegsége és az esetleges utódlási harcok további bizonytalanságot jelentenek.(28) A tüntetők reformokat követeltek a politika, média és a társadalom más területein is. A kormány egyenlőre lecsillapította az elégedetlenkedőket az árak befagyasztásával és ez év februárjában megszüntette az iszlamista lázadók ellen kihirdetett, 19 éve fennálló rendkívüli állapotot. Áprilisban további reformokat jelentett be az elnök, kérdés, hogy ezt ő vagy az utódja fogja-e már végigvinni.(29) A másik fontos kérdés, hogy a fegyveres erők kit szeretnének Bouteflika utódjául és kitartanak-e a rendszer mellett.

5, Jordánia: 2010. január közepén kezdődtek a tüntetések Ammanban, Maánban, Karakban, Irbidben és más városokban. A főként a szakszervezetek által szervezett demonstrációkon a résztvevők követelték az autoriter hatalom, a szabadságjogok korlátozásának felszámolását és a Samir Rifai által vezetett kormány azonnali lemondását. A tüntetők eredetileg a megélhetési problémáik és az áremelések miatt (főként az üzemanyag és az élelmiszerek) vonultak az utcára, de az irányítást hamarosan átvették a radikális iszlamista csoportok (Iszlamista Akció Front/Muzulmán Testvériség jordániai szervezete), akik erős pozíciókkal rendelkeznek a szakszervezetekben, és az oktatási intézményekben is. A király a tüntetők nyomására leváltotta a kormányt, és kinevezte Marouf al-Bakhit miniszterelnöknek, majd pedig reformokra tett ígéretet. Azonban a gazdasági problémák, a munkanélküliség korlátozhatja az ígéretek beválthatóságát.(30) Az ország korábban a szomszédos Izraellel kapcsolatosan mérsékelt politikát folytatott, ez mára azonban megváltozott és a nyugat-ellenesség is egyre erősödik. Irán befolyása is erősödik a térségben, ami az uralkodóházat – a többi szunnita vezetésű állammal együtt – komolyan aggasztja. A kormányellenes és az azt támogató tüntetők többször is összecsaptak egymással, amelyek halálos áldozatokkal és több sérülttel jártak együtt. A tüntetések – bár csökkenő mértékben – jelenleg is tartanak.

6, Szíria: Az első megmozdulások ez év januárjában és februárjában kezdődtek, de a tüntetők ekkor még nem rendelkeztek komolyabb támogatottsággal. A helyzet márciusban Daara városában változott meg, amikor a rendőrök 15 gyereket tartóztattak le és kínoztak meg, mivel azok Asszad elnök távozását követelő graffitikat írtak a házak falára. A letartóztatások után spontán tiltakozások kezdődtek, majd miután a rendőrök több tiltakozót agyonlőttek, elszabadultak az indulatok és a tüntetés több más városra is átterjedt (Damaszkusz, Aleppo, al-Hasakah, Deir ez-Zor, és Hama).

A tüntetők politikai reformokat és az állampolgári jogok tiszteletben tartását követelték, de bírálták a rendszert Iránnal és a Hezbollah terrorszervezettel meglévő jó kapcsolatai miatt is.(31) A biztonsági erők (elnöki utasításra) több esetben is fegyvert használtak a fegyvertelen tömegek ellen, de azok kitartottak, így március 29-én lemondott a Mohammed Nadzsi el-Otari által vezetett kormány. Azonban Ádel Szafar új kormánya sem volt képes békét teremteni, még úgy sem, hogy az 50 éve tartó rendkívüli állapotot megszüntették, szabadon engedtek néhány politikai foglyot és ígéretet tettek a tüntetők követeléseinek megvizsgálására. Ebből azonban semmi sem lett, sőt a kormány a hadsereg egységeit is bevetette a felkelők ellen, akik több száz embert lőttek agyon és további ezreket tartóztattak le.(32) Július 31-én a szíriai hadsereg páncélos egységei harckocsikkal támadták a felkeléseknek helyt adó városok kerületeit, de a tüntetőket ez sem volt képes megtörni. Azóta is folyamatosak az összecsapások a kormányhoz hű erők és a tüntetők között, amelyek mindkét oldalon több száz halálos áldozatot követelnek.(33)

7, Irak: A zavargások a kurd területeken (főként Kerbala városában) kezdődtek, melyek átterjedtek Bagdadra, Moszulra, Hawijara, valamint más városokra is és több halálos áldozattal jártak, emellett pedig az öngyilkos merényletek száma is megnövekedett. A kormányzati ellenlépések (miniszteri fizetések csökkentése, élelmiszerekre kivetett adók és az elektromos áram árának csökkentése) viszonylag csekély sikerrel jártak. A miniszterelnök, Nouri al-Maliki bejelentette, hogy a 2014-es választásokon már nem kívánja magát jelöltetni, de ez nem nyugtatta meg az ellene tüntetőket, akik az azonnali lemondását követelték.(34) A tüntetések hatására a közigazgatás több vezetője (kormányzók, hivatalvezetők stb.) is lemondásra kényszerült. Az ország biztonságát negatívan befolyásolják a gazdasági problémák, a magas munkanélküliség és az egyre inkább erősödő szélsőséges muzulmán szervezetek működése. A síita és szunnita ellentétek egyre inkább kiéleződnek (főként Irán „háttér” tevékenysége nyomán),(35) a kurdok nem elégednek meg az autonómiával, hanem független államot készülnek létrehozni. Komoly gondot jelentenek a keresztény kisebbség ellen folyó szisztematikus támadások, amelyek során templomaikat felgyújtják, papjaikat és híveiket meggyilkolják, ezért az elmúlt években nagy részük elmenekült az országból.

8, Bahrein: 2011 februárjában főként a síiták vonultak az utcára, mivel szerintük az országot kormányzó szunnita elit elnyomja és megfosztja őket politikai jogaiktól. Az erőszakos hatósági fellépés után (több mint 30 halott és több száz ember bebörtönzése) újabb tüntetéseket kezdtek az uralkodó, Hamad bin Isa Al Khalifa ellen.(36) Az USA támogatásával tárgyalások kezdődtek a kormányzat és a tüntetők közt, amelynek nyomán több politikai foglyot szabadon bocsátottak, majd létrehozták a Nemzeti Egység Tömörülése nevű szervezetet az ország stabilitásának fenntartása érdekében. A tárgyalásokról azonban a legnagyobb síita párt kivonult és további tiltakozó akciókat helyezett kilátásba. Az ország lakosságának közel 70%-a síita, azonban a kormányzati posztokat az uralkodó családhoz hű szunniták töltik be. A tüntetéseket a síita Vefak párt irányítja, akiket a háttérből Irán támogat, ezért a két ország között igen megromlott az eddig sem túl barátságos kapcsolat.(37) Az uralkodócsalád és a kormányzat az USA egyik legfontosabb régiós szövetségese (amerikai 5. Flotta itt állomásozik). A kormányzat rendkívüli állapotot vezetett be 3 hónap időtartamra, és az Arab Államok Együttműködési Tanácsától kapott katonai segítséggel – szaúdi csapatok bevonulásával – képes volt konszolidálni a helyzetet.(38) A katonák azóta is az országban állomásoznak. A király augusztus végén amnesztiát hirdetett a tüntetéseken részt vett, majd bebörtönzöttek számára, akiknek az ügyét a polgári bíróságok fogják megítélni.

9, Jemen: 2011 februárjában kezdődtek a tüntetések, miután a kormányzat meg akarta változtatni az ország alkotmányát. A tüntetők az életkörülmények javítását, a korrupció, a munkanélküliség felszámolását és az elnök azonnali lemondását követelték. A társadalom megoszlott, véres összecsapások törtek ki a tüntetők és a rendőrök közt (több mint 400 halott), a hadsereg nagy része azonban még mindig az elnök, Ali Abdallah Saleh mellett áll.(39) A tüntetések nyomán március 18-án a kormány rendkívüli állapotot vezetett be, de a kedélyek nem csillapodtak, sőt a tüntetők oldalára állt több katona, valamint az Ahmar és a Hasid törzsszövetség is. Sokan azt gondolták, hogy a június 4-i sikertelen merényletet követően a magát Szaúd-Arábiában gyógykezeltető elnök nem tér vissza Jemenbe, mivel az Öböl menti arab országokat tömörítő Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) keretében Szaúd-Arábia egy olyan, a legfőbb jemeni ellenzéki erőnek is megfelelő tervet dolgozott ki, amelynek alapján Száleh mentesülne a későbbi felelősségre vonás alól, ha átadja hatalmát az alelnöknek. Az ország éveken keresztül az USA és Szaúd-Arábiába legmegbízhatóbb szövetségesének számított, stratégiai elhelyezkedésnél fogva (Ádeni-öböl, szomáliai kalózkérdés) szerepe felértékelődött.(40) Az országot a törzsi társadalom jellemzi, hagyományosnak tekinthető az északi-déli szembenállás, a szeparatista Déli Mozgalom pedig az elszakadásra törekszik. Az országot komoly gazdasági problémák sújtják, a világ egyik legszegényebb országa. Mindezek miatt a radikális muzulmán csoportok tevékenysége jelentősen megerősödött az elmúlt időszakban, az Al-Kaida és a Muzulmán Testvériség jelentős befolyással rendelkezik az országban (törzsi területeken több bázist és kiképzőtábort létesítettek), a Jemeni Reformkongregáció (al-Iszláh) és Abdul Madzsid Al-Zindani egyre erősebb.(41) Mivel az elnök nem kívánja önként átadni a hatalmát és elhagyni az országot, egyre valószínűbbnek tűnik egy polgárháború esetleges kirobbanása.(42)Egyes biztonságpolitikai elemzők szerint Száleh távozásával politikai vákuum keletkezhet az országban, amely az Al-Kaidához köthető szervezetek további erősödését hozhatja magával.

10, Omán: A tüntetések 2011. januárban kezdődtek, majd folytatódtak februárban is, amikor is a tüntetők blokkoltak több olajfinomítót és kikötőt. Szuhárban az összecsapásoknak halálos áldozatai is voltak, ahol a felbőszült emberek nem csak a rendőrség épületét, de a szultán által kinevezett bíró házát is felgyújtották. A tömeg követelései: a korrupció csökkentése, több munkalehetőség és magasabb fizetések biztosítása. A tüntetők többször is kijelentették, nem kívánják az 1970-óta uralkodó szultánt elmozdítani, követeléseik csak gazdasági és szociális célzatúak.(43) Az ország Nyugat orientáltságú, USA és Nagy–Britannia stabil szövetségesének számít. Stratégiai elhelyezkedése miatt (Hormúzi-szoros, Iránnal szemben), a nyugati szövetségesek számára is igen fontos az ország stabilitása. A szultán a tüntetések hatására kormányátalakítást hajtott végre, amely során 12 minisztert távolított el, késznek mutatkozott a törvényhozás átalakítására, további reformokat és 50 000 új munkahelyet ígért.(44)

11, Irán: Bár Irán nem arab állam, geopolitikai helyzete miatt indokolt a tárgyalása. 2009 brutálisan elhallgattatták az ellenzéket. 2011 az ellenzék ismét az utcára vonult a „Forradalom” 32. évfordulóján, a kormányerők brutális fellépése több halálos áldozatot követelt, több száz főt pedig bebörtönöztek. Felmerül az ellenzék házi őrizetben lévő vezetőinek, Mehdi Karroubi és Mir Hossein Mousavi kivégzésének lehetősége.(45) A kormányzat erőteljesen támogatja a Nyugattal szövetséges arab államokban a kormányellenes tüntetőket,(46) és ha tehetnék, importálnák az arab forradalmat Európába és Észak-Amerikába. A hadsereg nem áll szilárdan a rezsim mögött, több katona átállt a lázadók oldalára, ellentétek alakultak ki a Forradalmi Gárdán belül is. Komoly kihívást jelentenek az ország számára a gazdasági nehézségek és az ellene bevezetett szankciók, a síita és szunnita csoportok közötti ellentétek, emellett készülnie kell az Izrael ellen esetlegesen megindítandó háborúra is.(47) Irán folyamatosan próbál kitörni a számára a nagyhatalmak által kijelölt „ketrecből,” ezt bizonyítja atomprogramja is, amellyel az atomhatalmak sorába kíván bejutni, bármennyire is hangsúlyozza annak békés jellegét.(48) Egyre inkább regionális hatalomként működik és a síitizmust kívánja exportálni. A környező kis szunnita államok joggal tartanak az egyre inkább erősödő államtól,(49) ezért megpróbálnak közösen fellépni ellene, sőt inkább támogatják a vele egyre élesebb konfliktusba kerülő Izraelt, aki számukra nem jelent fenyegetést. Az Irán által szponzorált terrorcsoportok szintén komoly problémát jelentenek a környező államok kormányzatai számára, a térség államainak ellenőrzésére való törekvése pedig a nyugati országok rosszallását is kivívta.(50) Az ország elleni összefogás egyik állomásának tekinthető a Stuxnet vírustámadás, amely akár egy jól megszervezett közös titkosszolgálati akció is lehet az érintett államok részéről.(51)

A ,,forró” konfliktus – Líbia

Az arab világban Marokkótól Irakig számos országban zajlottak kisebb-nagyobb összecsapások, teljes spektrumú polgárháború azonban eddig csak egyetlen országban, Líbiában alakult ki. Ehhez nagyban hozzájárult a rezsim kompromisszumképtelensége, valamint a Tripolitánia és Kireneika között meglevő hagyományos ellentét is. Líbia Muammar Kadhafi uralma alatt azért működhetett viszonylag stabilan, mert a diktátor egy kisebb helyi törzs – a Qaddafa – tagjaként élvezte a vezető népcsoportok – a nyugati warfallák és a keleti zuwayák – támogatását. Ez a törékeny kompromisszum azonban 2011 februárjában már nem bizonyult fenntarthatónak. A keleti területek lakossága Bengázi vezetésével egyre kritikusabban szemlélte a rezsim tevékenységét, és kifogásolta, hogy a nyugati területek előnyt élveznek a központi pénzek elosztásánál. Fontos szem előtt tartanunk, hogy Líbiában nem egy, az egyiptomihoz hasonló ,,éhséglázadásnak” lehetünk a tanúi – Líbia egy főre eső GDP mutatói alapján hazánkkal közel azonos szinten áll (14 000 USD/év/fő).(52) A demonstrációk fő mozgatórugója politikai és kulturális jellegű volt, éppen ezért már a kezdet kezdetén kevés esély látszott a békés megoldásra.

A nyugati reakciók meglehetősen vegyesek volt. Az USA – közel-keleti elkötelezettségei miatt – némi tanácstalansággal szemlélte az eseményeket, és nem szeretett volna belebonyolódni a konfliktusba, melyben nem volt közvetlenül érdekelt. Az Európai Unió államai számára ugyanakkor a líbiai helyzet alakulása messze nem volt érdektelen. Számos tagállam komoly gazdasági kapcsolatokat ápolt az országgal, melynek energiahordozóinak fő piacát Európa jelentette (lásd a táblázatokat), valamint a Kadhafi-rezsim az illegális migráció megfékezésével nagyban hozzájárult Európa déli határainak biztosításához.

A líbiai olajexport irányai. http://www.theatlantic.com/daily-dish/archive/2011/02/libyas-oil-production-falls-off-a-cliff/175349/ (letöltés ideje: 2011.09.29.)

Mindezeket figyelembe véve nem csodálkozhatunk azon, hogy több tagállam is – elsősorban Olaszország – kezdetben ellenzett bármiféle fellépést. Az európai államoknak azonban szembe kellett néznie azzal, hogy a demokratikusnak elismert változások támogatásának hiányában ismét egy autoriter rendszer mellett állnak ki hallgatólagosan, nyilvánvalóan ellentmondva eddigi – Tunézia és Egyiptom esetében alkalmazott – retorikájuknak. Márpedig a nemzetközi közösség – különösen az arab világ – árgus szemekkel figyelte, hogy a Nyugat milyen gesztusokkal, lépésekkel igyekszik kiengesztelni a muszlim világot a rendkívül problematikus iraki beavatkozás után. Az EU és a NATO tagállamai számára nyilvánvaló dilemmaként merült fel az is, hogy a diktátor viszonylag stabil és már jól ismert uralma után ki ragadja magához a hatalmat Líbiában, és miként sikerül elejét venni egy, épp az iraki helyzethez hasonló elhúzódó polgárháborúnak – csak itt most nem a síiták és szunniták, hanem a különféle törzsek között.(53)

A Líbiából érkező olajimport aránya egyes országok összes behozatalában. http://www.bostonwealth.net/category/commodities/. (letöltés ideje: 2011.09.29.)

A meginduló NATO művelet mögött tehát alapvetően két indíték húzódott meg: a Nyugat hitelének visszaszerzése az arab világban, illetve a felkelés méretei. Utóbbi rendkívül bizonytalanná tette, hogy Kadhafi – még ha vissza is foglalja Bengázit, amire nagy valószínűséggel sor került volna – milyen mértékben tudja stabilizálni a helyzetet Kireneikában. Líbia óriási kiterjedése ideális feltételeket biztosít a gerilla-hadviselésnek, ugyanakkor az olajvezetékek elleni támadások is viszonylag egyszerűen kivitelezhetőek, amelyek súlyos veszteségeket okozhattak volna a rezsimnek – és az európai fogyasztóknak. A döntéshozók valószínűleg abban bíztak, hogy Kadhafi bukása után rövid idő alatt sikerül levezényelni az átmenetet és stabilizálni a helyzetet.

Az, hogy ez egyelőre nem így történt, több tényezőre is visszavezethető. Mindenek előtt a Biztonsági Tanács 1973-as számú határozata(54) nem tette lehetővé, hogy a külföldi államok nyíltan beavatkozzanak a konfliktusba annak gyors eldöntése érdekében, a határozat szövege hivatalosan csak a civil lakosság védelmére hatalmazta fel őket. Sőt egyes BT tagállamok – mint Dél-Afrika, Brazília vagy a vétójoggal rendelkező Oroszország(55) – többször is tiltakoztak amiatt, hogy szerintük a NATO túllépi a művelet jogi kereteit. A mögöttes okok nyilvánvalóak voltak. Oroszország – és Kína – számára vonzó lehetőségnek tűnt, hogy a NATO és az EU államai belekeverednek egy elhúzódó konfliktusba, mely további terhet ró eleve korlátozott katonai és gazdasági képességeikre. Moszkva számára különösen fontos lehetett, hogy az európai energiafüggőség déli irányú csökkentésének tervei az észak-afrikai helyzet miatt súlyos sebet kaptak, és ennek legnagyobb haszonélvezője a már így is monopolhelyzetben levő Oroszország lett. Kína pedig azzal számolhat, hogy az eurózóna válsága mellett az észak-afrikai újjáépítés és segélyezés további milliárdokat követel majd meg Európától, illetve a saját gazdasági érdekeit is védelmezni igyekezett, amit a lázadók nyilvánosan is fenyegettek.(56)

Komoly gátló tényezőt jelentett az Egyesült Államok halogató magatartása. Az USA nem érezte magáénak a líbiai konfliktust, és eleve kevés szabad kapacitása maradt a Mediterrán-térségre. Emiatt az amerikai haderő főleg csak cirkálórakétákkal és UCAV-kel vett részt a csapásmérő műveletekben, sőt bizonyos időszakokban még ezt is felfüggesztette.(57) Washington alapvetően azt várta, hogy Európa önmaga oldja meg az egyértelműen az öreg kontinens szűk érdekszférájában kialakult konfliktust, bizonyos képességhiányok – cirkálórakéták korlátozott száma, felderítés és hírszerzés elégtelensége –, valamint a műveletek növekvő költségei miatt azonban erre az európai NATO tagállamok önállóan nem voltak képesek. Bár az európai haderő a vártnál sokkal jobban szerepelt, és a csapásmérő műveletek oroszlánrészét európai államok hajtották végre, az amerikai haderő részvétele még mindig elengedhetetlennek bizonyult a saját és járulékos veszteségek mérséklése érdekében.

A gyors átmenetet az is lehetetlenné tette, hogy Kadhafinak nem kellett egy olyan méretű egységfronttal szembenéznie, mint Mubaraknak vagy Ben Alinak. A nyugati törzsek többsége kitartott a rendszer mellett, és a kezdeti bizonytalanság után felsorakozott a diktátor mögött. Bár a lázadás első heteiben még Tripoliban folytak a harcok, és a bengázi felkelők körbevették a fővárost, a hangulat gyorsan megváltozott. Míg február végén, március elején egy, a diktátor gyors eltávolítását célzó korlátozott külső beavatkozás valószínűleg kész helyzetet teremtett volna Líbiában és elejét vette volna az elhúzódó harcoknak, az eszkalálódó erőszakban végül a törzsi nézőpontok kerekedtek felül, és a diktátorellenes, nyugatot és keletet összekötő szövetség lehetőségének a szikrája is elveszett. Ez lehetővé tette, hogy Kadhafi fél évvel elodázza bukását, és az ez alatt az időszak alatt kialakuló polgárháború számos olyan sebet tépett fel ismét, amelyek nagyban megnehezítik az új Líbia megalkotását.

Problémát jelent, hogy a Nyugat meglehetősen tanácstalan a tekintetben is, hogyan is kellene nekifogni Líbia belső struktúráinak kialakításához. Bár az Átmeneti Nemzeti Tanács (ÁNT) nyugati mintájú kormányként igyekszik működni, valójában meglehetősen bizonytalan, milyen támogatást is élvez belföldön. A nemzetközi közösség – jobb híján – felsorakozott Musztafa Abdel Dzsalil kormánya mögött, ugyanakkor az ÁNT belső viszonyai meglehetősen diffúzak. Dzsalil, bár általános elismerésnek örvend, nem karizmatikus vezető. Márpedig ahhoz, hogy az ellenzéken belül kialakuló és egyre erősödő törésvonalakat a bengázi felkelők, a miszrátai harcosok, a nyugati hegyek lázadói és az iszlamisták között áthidalja, több kell, mint hogy a ,,helyzet embere” tudjon lenni.(58) Ráadásul Kadhafi támogatóit még nem győzték le, és az országban továbbra is folynak harcok. Az ENSZ BT 2009-es határozatával életre hívott UNSMIL (United Nations Support Mission in Libya) egy politikai, nem pedig katonai misszió,(59) amely segíthet ugyan az államépítésben, de kérdéses, mennyire lesz képes nyomást gyakorolni a felekre, hogy ne a csatatéren, hanem a tárgyalóasztalnál rendezzék vitás kérdéseiket.

Mindezek tetejében a jelenlegi líbiai vezetés kapcsán is megfogalmazhatók ugyanazok a kritikák, amelyeket az előző fejezetben láthattunk a többi arab állam kapcsán. Az ÁNT tagjainak döntő többsége már a Kadhafi érában is szolgált, maga Dzsalil Kadhafi igazságügyi minisztereként tevékenykedett, még akkor is, ha ezen posztját a rendszer kereteinek tágítására igyekezett kihasználni. De ugyanez elmondható az ÁNT alelnökéről, Abdul Hafez Gogáról vagy az átmeneti kormány fejéről, Mahmúd Dzsibrilről.(60) Mindezek tükrében kérdéses, hogy az eufória elültével a jelenlegi vezetés legitimációja mire lesz elég egy olyan országban, ahol gyökeres reformokra lesz szükség az újrainduláshoz.

A másik kihívást az iszlamista szélsőségesek jelentik. Kadhafi alatt a radikálisok befolyása és jelenléte elhanyagolható volt az országban, a zavaros helyzetet kihasználva azonban több száz külföldi dzsihadista áramlott Líbiába. Az Al-Kaida és franchise szervezetei láthatóan mindent igyekeznek elkövetni annak érdekében, hogy Afganisztán, Pakisztán, Irak, Jemen és Szomália után a globális dzsihád új csataterét hozzák létre Líbiában. Az iszlamisták a már jól bevált receptet alkalmazzák Észak-Afrikában is: bár a lakosság nagy része nem támogatja őket, a zavarosban halászva igyekeznek meglovagolni az elégedetlenséget, a szociális feszültségeket, és a realitásokon túlmutató, populista ideológiájukkal tagokat és támogatókat toborozni a térségben. Bár jelenleg messze állnak attól, hogy átvegyék a hatalmat, előretörésük mértékét jól jellemzi, hogy a Tripoli ellenőrzésére kinevezett katonai parancsnok, Abdel Hakim Belhadzs saját bevallása szerint is korábban Afganisztánban harcolt a Szövetségesek ellen, és ezen a tényen az sem változtat, hogy Belhadzs tagadja, hogy kapcsolatban állna az Al-Kaidával.(61) Bár maga Belhadzs is jóval mérsékeltebb hangnemet vett fel, valamint kijelentette, hogy az új líbiai vezetés jó viszonyt igyekszik majd kialakítani az USA-val és Nagy-Britanniával, az iszlamisták viselkedése nehezen kiszámítható. Hosszabb távon minden azon fog múlni, hogy az átmenet levezénylése mennyire lesz gyors és zökkenőmentes, valamint azon, hogy a különféle társadalmi és politikai csoportok, törzsek között sikerül-e egy fenntartható kompromisszum megteremtése. Ezek hiányában a líbiai polgárháború tovább fog folytatódni, ami a szélsőséges elemek és eszmék további erősödését vonja majd maga után.

Az arab tavasz – forradalom vagy vezetőváltás?

A ,,jázminos forradalomból” kinövő ,,arab tavasz” eseményei váratlanul érték az egész nemzetközi közösséget, és eufóriával töltöttek el a muszlim világot. Olyan, évtizedek óta szilárdan fennálló autoriter rendszerek omlottak össze egyik napról a másikra, amelyekben mindenki a térség stabilitásának szimbólumát és megalapozóját látta. Megdőlni látszottak azok a kétségkívül leegyszerűsítő feltételezések, hogy az arab világ államai képtelenek alkalmazkodni a demokratikus normákhoz, és a lakosság nem is nagyon hajlandó tenni ezek eléréséért, vagy épp az erős titkosszolgálati kontrol teszi ezt lehetetlenné.(62) Az arab tavasz demonstrációi kezdetben mind belülről indultak, és alapvetően nem tartalmaztak Nyugat- vagy Izrael-ellenes kirohanásokat: Tunézia, Egyiptom, Líbia és a többi ország lakossága saját vezetésének impotenciáját, korruptságát, tehetetlenségét elégelte meg, és azt a célt tűzte zászlajára, hogy egy belső rendszerváltás keretében reformálja meg a fennálló viszonyokat. Az autoriter vezetők egy része – ki előbb, ki később – megbukott, mások engedményekre kényszerültek, a világ közvéleménye pedig feszült figyelemmel kísérte, hogy mire lesz elég a ,,forradalmi” lelkesedés. Az elmúlt fél év némi perspektívát nyújt nekünk a tekintetben, hogy mit is ért el az ,,arab tavasz”, és hogy az azt kísérő átalakulás forradalmi változásnak tekinthető-e.

Az arab államok többségében – Marokkóban, Ománban, Jodrániában – a vezetés ugyan végrehajtott bizonyos reformokat, gazdasági lépéseket, de ezek nem érintették a rendszer alapjait. Más esetekben a fennálló rezsim elzárkózott szinte mindenfajta kompromisszumtól, és elfojtotta a megmozdulásokat – mint Bahreinben vagy a perzsa Iránban. Ezen esetekben tehát nehezen beszélhetünk forradalomról.

Alaposabb vizsgálatot a harmadik kategóriába tartozó országok – Egyiptom, Tunézia, Líbia – kívánnak, ahol a felkelők valóban elérték az évtizedek óta regnáló vezetők bukását. Ezt követően mindhárom országban afelé mutattak a tendenciák, hogy az eddigi autoriter berendezkedést valamilyen választási demokrácia fogja követni. Eddig tehát azt is mondhatnánk, hogy valóban forradalmak zajlottak Észak-Afrikában.

Ugyanakkor mindhárom ország esetében láthattuk, hogy a vezetőváltás meglehetősen korlátozott maradt – szinte csak a diktátorok közvetlen családját érintette, és nem terjedt ki a rendszert korábban kiszolgáló és fenntartó klientúrára. Ezen országok vezetését jelenleg olyan emberek vették át, akik maguk is részesei voltak azoknak a bűncselekményeknek, amelyekkel a bukott diktátorokat vádolják – ők mégis a vádlók, vagy legalábbis a tanúk padján kapnak helyet. Mindezek tükrében túlzott optimizmusnak tűnik az a várakozás, hogy az autoriter rendszerekben pallérozott vezetők – akik általában szoros kapcsolatot tartanak fenn a fegyveres erőkkel vagy eleve annak tagjai – eddig jól rejtegetett demokratikus államférfiúi attitűdökről tegyenek tanúbizonyságot.(63) Bár valamiféle demokratizálódási folyamat elindult a felsorolt országokban, ez nehézkesen halad, és nem véletlen, hogy az új kormányoknak is újabb és újabb demonstrációkkal kell megbirkózniuk. Főleg úgy, hogy azok az egyre elégedetlenebb tömegek dühét megpróbálják a keresztény kisebbség, illetve az ő legalitásukat kétségbevonó szekuláris pártok, csoportok irányába fordítani, ami az elmúlt hónapokban több véres pogromhoz, templomgyújtogatáshoz vezetett.

Még a politikai szféránál is kétségesebbé teszi a ,,forradalom” szó használatát a gazdasági szféra helyzete. Líbia, Tunézia és Egyiptom gazdasága romokban hever, és a lakosság szegényebb, mint valaha. Ez különösen az utóbbi két ország esetében vet fel komoly problémákat. Az előző fejezetekben bemutatottak alapján világosan látszik, hogy a lakosság elsődleges célja nem a politikai jogok kiterjesztése volt – hanem hogy ne haljanak éhen, a középosztály számára pedig – akik a demonstráció motorját jelentették – az, hogy megállítsák életszínvonaluk zuhanását. A demokrácia az emberek többsége számára üres gyomorral nem sokban különbözik a diktatúrától. Márpedig naiv az a feltételezés, hogy a régi rendszer vezetőinek korrupciója akadályozta meg, hogy Egyiptom tízmilliós tömegei kiemelkedjenek a mélyszegénységből. Kairónak a forradalom sem fog több olajat hozni – ugyanakkor a turizmus jelentősen visszaesett a térségben, dollármilliárdos bevételkiesést okozva a szektor dolgozóinak.(64) A nyugati minták alapján végrehajtott gazdasági reformpróbálkozások már a 2000-es évek elején is csak átmeneti enyhülést hoztak az országnak, amit aztán a jövedelmi olló még meredekebb szétnyílása követett. Ha Egyiptom, Tunézia és a nemzetközi közösség nem dolgoz ki egy új, sikeres modellt a gazdasági reformok számára, a térség hamarosan ugyanott tarthat, mint 2011 februárjában. A valódi forradalom tehát még várat magára.

Kilátások

E tanulmány íróinak véleménye az arab tavasz további alakulásáról meglehetősen pesszimista. Véleményünk szerint egy stabil Észak-Afrika megteremtéséhez elengedhetetlen lenne a gazdasági javak újrafelosztása, a szociális háló megerősítése, a munkanélküliség visszaszorítása – egyáltalán, a lakosság – és annak a jelentős részét kitevő fiatalok – perspektíváinak javítása. Bár ennek szükségességével szinte mindenki egyetért, konkrét lépések ezen a téren alig történtek. Ennek valószínűleg nem elsősorban szándékbeli, hanem pénzügyi akadályai vannak. Az EU kivérzett az euró-százmilliárdokat felemésztő, a közös valuta megmentését célzó mentőcsomagok előteremtésében, márpedig az arab világ hasonló, sőt talán nagyobb volumenű összegeket várna. Alapvető kérdés az is, a gyakorlatban hogyan is nézzen ki az észak-afrikai államépítési folyamat. A külső szereplők egyre kevesebb befolyással rendelkeznek a kikristályosodni látszó belső struktúrák alakítására, ugyanakkor az iraki vagy afganisztáni eredmények hiánya eleve kérdésessé teszi, hogy milyen sikerekkel kecsegtetne egy ilyen folyamat: ahogy Tüske László rámutat, az valószínűleg nem járna mással, mint újabb virtuális politikai struktúrák kialakításával.(65) A Nyugat továbbra sem fedezte fel azt az elixírt, amely lehetővé tenné, hogy saját értékeinek megtartásával olyan, a helyi, valós társadalmi viszonyokhoz és hagyományokhoz illeszkedő állami berendezkedést hozzon létre, amely fenntarthatónak és előremutatónak bizonyul. Így maradnak a félmegoldások, a korlátozott célkitűzések, amelyek képtelenek tartós sikereket felmutatni.

Az idő pedig telik. A kezdeti eufória eltűnni látszik, és egyre többen elégedetlenek az új kormányokkal. Éppen ezért nem elképzelhetetlen, hogy az arab tavasz, bár eddig nem tekinthető forradalomnak, hosszabb távon valós forradalmakba és rendszerváltásokba torkollik. Ha a fentebbi problémákra a Nyugat és az általa elismert és támogatott új vezetés nem tud válaszokat adni, akkor újabb külső és belső aktorok jelenhetnek meg a színen. Ezek között különösen veszélyesek az iszlám radikálisok. Az iszlamisták már eddig is értek el jelentős eredményeket, de ezt természetesnek vehetjük a jelenlegi, kaotikus helyzetben. Populista ideológiájukkal azonban nagyon könnyen vezető szerepre tehetnek szert az arab tavasz esetleges második hullámában, amely súlyos következményekkel járhat a régió és a nyugati világ viszonyára nézve.