Ahhoz, hogy megértsük mik is az Európai Unió fő gazdasági érdekei a régióban, elég annyit megjegyezni, hogy a Mercosur a 28-ak első számú külgazdasági partnere, ide irányul ugyanis az európai kivitel 28%-a és az EU-s befektetések 43%-a is a Mercosur-országokba áramlik.
A régió országaival kötött szabadkereskedelmi és társulási egyezmények fő célja korábban az USA, újabban pedig a kínai gazdasági térhódítás megfékezése és a latin-amerikai piacok megtartása az eu-s befektetők számára e konkurens országokkal szemben.
Ezzel idáig nem is lenne gond, a probléma sokkal inkább abból adódik, hogy a térség gazdaságának liberalizációját és privatizációját előíró európai recept a kilencvenes években egyszer már a tönk szélére küldött több régióbeli államot, és az EU által jelenleg a „társulási egyezmény” néven kínált irányelvei kísértetéjesen hasonlítanak a húsz évvel ez előtti forgatókönyvre.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kilencvenes években éppen az európai transznacionális cégmogulok húzták a legnagyobb hasznot a latin-amerikai gazdaságok minden racionalitást nélkülöző liberalizációjából. A multik aprópénzért vásárolták fel a latin-amerikai állami cégeket, majd, ha lehet így fogalmazni, pofátlanul feltornázták a szolgáltatások árát, kitűnő érzékkel húztak hasznot az adókedvezményekből és ha ez még nem lett volna elég, érdekeik szerint csillagászati összegekkel vesztegették meg a térség korrupt döntéshozóit vagy támogatták választási kampányaikat. Egy szóval pontosan azt tették, amit az ember a klasszikus neokolonializmus gazdasági és politikai vetületeitől elvár.
Visszatérve a mostani EU-Mercosur viszonyokra, természetesen az utóbbinak is érdeke növelni jelenlétét az európai piacokon, hiszen a Mercosur mezőgazdasági nyersanyagkivitelének 23%-a keményen protekcionista vámokkal védett óvilágban köt ki. És ezen a ponton derül fény Dél-Amerika és az EU kapcsolatainak újabb árnyoldalára.
Az Európai Unió és a Mercosur gazdasági kapcsolatai ugyanis egyenlőtlenebbek már nem is lehetnének. Míg az óvilág magas technikai színvonalú késztermékeket és szolgáltatásokat exportál a dél-amerikai régióba, addig a Mercosur szinte kizárólag rendkívül alacsony hozzáadott értéket képviselő mezőgazdasági nyersanyagokat szállít Európába. Az összképhez az is hozzátartozik, hogy a kivitelre, hatalmas monokultúrákon termelő mezőgazdasági szektor Argentínában, Brazíliában és főként Paraguayban jórészt csupán maroknyi agromágnásnak hoz hasznot, mivel a gépesített gazdálkodás munkaerőigénye alacsony, az exportot pedig nem vagy csak elenyésző mértékben terhelik adók.
A probléma továbbá részben abból is adódik, hogy az EU és a Mercosur kapcsolatainak alakulásába vajmi kevés beleszólása van a különböző társadalmi szektoroknak, azokat sokkal inkább a politikai elit és a rájuk nyomást gyakorló nagyvállalatok konglomerációjának agendája alakítja.
A szakértők azt is kifogásolják, hogy a jelenlegi kereskedelmi egyezmény egy sor olyan kérdést is érint, amelyek jóval túlmutatnak egy egyszerűen gazdasági jellegű együttműködési megállapodás keretein, hiszen a szellemi termékek tulajdonjogától kezdve az állam szociális szerepvállalásáig számtalan témát felölelnek a kétoldalú tárgyalások. Ám a megállapodások valós tartalmáról és a közös projektek szövegéről a közvélemény és a sajtó csak korlátozott információkkal rendelkezik, mivel azokat sok esetben titkosnak vagy bizalmasnak nyilvánítják a felek.
A kilencvenes évek derekán indult EU-Mercosur tárgyalások kiindulópontjául például az MEBF (Mercosur/European Union Business Forum) német tagjainak nyomásgyakorlása szolgált, akik meggyőzték az EU-t az addig tabunak számító latin-amerikai mezőgazdasági import engedélyezéséről. A MEBF lobbijának legnagyobb támogatói között olyan neveket találunk, mint Jürgen Strübe a BUSINESSEUROPE – az Európai Unió legnagyobb munkaadói szervezetének – egykori elnöke, vagy Carlos Bulgheroni a jelenleg 50%-ban kínai tulajdonban lévő Bridas argentin olajipari cég vezetője és Roberto Texeira, a Banco Sul America de Brasil igazgatója. Többek között az MEBF nyomásgyakorlására hatalmazták fel a kormányok az Európai Bizottságot a Mercosurral kezdeményezett tárgyalásokra.
A latin-amerikai szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy európai és főként a német ipari érdekeltségek térhódítása a régióban igazi kerékkötői a brazil vagy az argentin ipar fejlődésének, hiszen a magas technikai színvonalat képviselő, kitűnő termelékenységi mutatókkal rendelkező európai nagyvállalatokkal a brazil vagy az argentin ipar nem képes felvenni a versenyt. Egyes felmérések szerint a transznacionális vállatok jelenléte például évi egymilliárd dolláros veszteséget jelent a brazil kereskedelmi mérlegnek.
Egy a fent említett szabadkereskedelmi egyezmény aláírása tehát a Mercosurt éppen attól a gazdasági irányvonaltól tiltaná el, amelyet az EU a saját háza táján alkalmaz, nevezetesen pedig a hazai cégek támogatását a belső piacok védelmét, a gazdaság diverzifikációját, a vállalatok termelékenységi mutatóinak javítását, és a gazdaságilag elmaradottabb térségek könnyített hitelhez jutását akadályozná meg.
Az még egyelőre nyitott kérdés, hogy vajon hova jutnak az EU-Mercosur tárgyalások most, hogy a déli félteke integrációs szervezetét tömörítő országok élén egy kivételtől eltekintve erősen baloldali beállítottságú kormányokat találunk.