Busszal hét határon át

A repülőjegy-foglalások trükkjeiről regényeket írnak, a vonatmániások külön kasztot alkotnak, a buszokról pedig, mintha megfeledkeztünk volna. Pedig azért ők a turizmus igáslovai, olyen utazás (még akkor is, ha saját kocsival megyünk) szinte elképzelhetetlen, hogy legalább egyszer ne szállnánk buszra.

A “buszpályaudvar” kifejezés hallatán az embernek általában valami büdös, kcist kellemetlen, zsúfolt hely jut az eszébe, ahol az izzadtság keveredik a kajaszaggal. Onnan pedig lassú zsúfolt, és pontatlan járművek indulnak az isten háta mögé. Nos, nem tagadom: ilyen is van.  Mert buszpályaudvarból nagyobn sokféle található a világban. De van egészen másmilyen is – szép, tiszta és elegáns, ahonnan pontos, kényelmes, és gyors járművek indulnak – amik árban sokkal versenyképesebbek gyakran, mint a vonatok.

Míg a vasúti közlekedés minden egyes apróbb mérföldkövét pontosan dokumentálja a világsajtó, és a magyar szakblogok is, azt csak ritkán -általában saját bőrünkön – tapasztaljuk meg, hogy mennyire más lehet a buszozás, mint ahogy azt mi elképzeljük. Ehhez pedig általában olyan országokba kell utaznunk, amelyek ugyan elég nagy területűek, de – történelmi okokból – vagy soha nem is épült ki ott nagyobb vasúti hálózat, vagy az utóbbi évtizedekben az – a karbantartás hiánya és a tulajdonviszonyok tisztázatlansága miatt – leépült. Persze manapság ezek az országok is nagy lépéseket tesznek a (nagysebességű) vasúti hálózat kiépítése terén (Mexikóra, Törökországra, Thaiföldre gondolok), de  de az semmiképpen nem fogja megtörni a buszok hegemóniáját.

Akármelyikbe is látogatunk e három ország közül, a “buszpályaudvar” kifejezést át fogjuk értékelni. Az – általában a nagyvárosok szélén elhelyezkedő –  távolsági pályaudvarok inkább plazára emlékeztetnek, elegáns üzletekkel, éttermekkel, légkondícionált várótermekkel. A csomagot gyakran, ahogy as repülőkön szokás, előre be kell csekkolni, és az utas kap is egy kis műanyag bilétát, hogy el ne keveredjen a csomagja. A távolsági buszozás pedig inkább üdítő élmény – néha túlságosan is. A trópusi országokban (Thaiföld, mexikó) a “jobb” busz egyik ismertetőjegye, hogy megy a légkondi. Minél jobb a busz, annál hidfegebbre van állítva. A helyieknek ez általában imponál. A turisták véleménye megoszlik – van (általában férfi) turista, aki élvezi, és minél többet akar buszozni, mert ott legalább nincs döglesztő meleg. Más (jellemzően női) turista viszont szenved, és értetlenkedik.

Amit viszont mindenki egyformán szeret az az etetőbazár. Nincs erre jobb kifejezés – az olyan útmenti étterem-büfé komplexumokat nevezzük így, amelyek mellett a távolsági buszok megállnak. A semmiből nőnek ki, semmi egyéb funkciójuk nincs, minthogy a fáradt vándorokat étellel-itallal lássák el. Ha jobb buszon utazik az ember, kupont is kap, amivel fogyaszthat. Igazán jó konyhával rendelkező országokba (Thaiföld pl) ez ilyen komplexum maga a Kánaán – milliónyi kis étterem, büfé, falatozó, hihetetlen választékkal, és elviselhető árakkal. A várakozás percei csak úgy elröppennek.

 

Ami viszont a – nem helyiek – számára általában nyomasztó (a helyiek tán szeretik), az a szórakoztatás kémnyszere a “jobb” buszokon. Szinte folyamatosan megy a tévé, film, zene egy olyan nyelven, amit nem értesz. A zene a legkevésbé zavaró – Mexikóban egy teljes éjszakán át hallgatni a latin ritmusokat még kellemes is lehet. De három, thaira szinkronizált kínai családi drámát megnézni egy este, az már tényleg fáj.

 

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez