Salma Hayek, Carlos Slim, Shakira – arabok, bevándorlók, sikeresek

A legismertebb közülük a fiatalok körében Shakira: a világszerte népszerű kolumbiai énekesnő libanoni származású, és ebben hasonlít az argentin színészre, Ricardo Darinra. De a világ második leggazdagabb embere, a mexikói Carlos Slim is libanoni származású, ahogyan ugyancsak Libanonból érkeztek a mexikói filmsztár Salma Hayek nagyszülei is. Carlos Menem pedig, aki 1989-99 között állt Argentína élén, szíriai származású.

De nem ő az egyetlen politikus, aki egy ország élén állt az elmúlt évtizedekben, és arab gyökerei vannak. Tony Saca, Salvador államfője 2004 és 2009 között palesztin ősökre tekint vissza, és hasonló Carlos Flores Facussé hondurasi államfő családfája is.  Julio César Turbay kolumbiai elnök pedig libanoni szülők gyereke.

A kontinens jó példa lehet arra, hogyan kell fogadni és integrálni azokat, akik a gyilkos fegyverek és a halálos nyomor elől menekülnek. A kontinens országaiban megközelítőleg 18 millió arab származású latin-amerikai él, a többségük a XIX. század végén, a XX. század elején érkezett ide. Formálisan nem voltak bevándorlók – ekkor még a fogalom sem úgy létezett, ahogyan ma ezt Európában használják – de mindannyian valami elől menekültek, és ezért hagyták el szülőföldjüket.

Az első hullám akkor érkezett, amikor a selyemgyártás és -eladás válságba került, és sokan vesztették el a megélhetésüket. A libanoni bevándorlók akkor indultak el az újvilág felé. Aztán jöttek a keresztényüldözések az Oszmán Birodalom bukását követően. Sokan féltek attól is, hogy a frontra küldik őket, és inkább szedték a sátorfájukat. Latin-Amerika vonzó volt, mert közel volt a zárt határokkal védett Amerika, de Brazíliában is sokan láttak megfelelő lehetőségeket az új élet elkezdéséhez. A dél-amerikai óriás volt az arab emigránsok számára az első szárazföld a hosszú tengeri út után.  Michel Temer brazil alelnök – a bolgár származású Dilma Rousseff elnöknő oldalán – például libanoni maronita keresztények gyermeke. Sokak szerint az integrációt az segítette, hogy még nem léteztek azok az adminisztratív akadályok, amelyekkel a  mai bevándorlóknak kell szembesülniük. Ami persze nem jelenti, hogy a latin-amerikai országok nagyon könnyűvé tették a beilleszkedést, de aki akart, az dolgozhatott, tanulhatott.

Sokan egészen megrázó történeteket őriznek a családtagjaikról és az integráció első éveiről: a szíriai származású Patricia Chamy szülei például az argetin kikötőből szamárháton keltek át a havas Andokon és érkeztek meg mai hazájukba, Chilébe. Ott aztán dolgoztak és felemelkedtek.

Az arab bevándorlók a legjobban a kereskedéshez értettek: először házaltak az áruikkal, aztán, amikor már tehették, üzleteket nyitottak, és ezek gyakran az otthonaik is voltak. A későbbi nemzedékek sokszor a textiliparban és a cipőgyártásban jeleskedtek, így alakult ki például a mexikói Puebla városa, ahol különösen sok arab származású él. A helybeliek nem mindig fogadták szívesen a konkurenciát, nem ritkán összetűzések is voltak a ,,törökökkel”, ahogyan nevezték őket. Aztán ezek az évek során megszűntek.

Aztán megjelentek az arab bevándorlók az irodalomban is: Jorge Amado ,,Hogyan fedezték fel a törökök Amerikát”  vagy Gabriel García Márquez “Száz év magány” című művében számos macondói lakos arab származású. A latin-amerikai országok ma is beengedik a menekülteket – bár a távolság nem elhanyagolandó. Brazíliába eddig 2000 szíriai érkezett, de  Argentína, Chile és Uruguay is fogadott be szír menekülteket.