Cuba for Sale – Havanna: a torta, melyből mindenki kér egy szeletet

„A Malecónon hamarosan Las Vegas és Miami kéz a kézben sétálnak majd” – írja a Karib-tenger gyöngye festői kikötőjének jövőjéről Oliver Wainwright, a The Guardian kubai tudósítója. A szigetország politikai és gazdasági nyitását követően, kérdéses, hogy a tarajos hullámoktól ostromolt patinás plázs miként állja majd a nyugati szelek által korbácsolt kereskedelmi vihart.

Havannában kétségkívül új szelek fújnak. Az egykor lestrapált belvárosban az éppen kapható aktuális valamiért sorba állók képét ma egyre inkább laptopok és okos telefonok fölé görnyedő felhasználók 21. századi miliője váltja fel. Míg az árnyékban egy csapat lányka a reggaeton ritmusára elszántan gyakorolja a csípőhimbálás legigézőbb variációit, addig néhány ifjú e-vállalkozó internetes „bed and breakfast” bizniszének Facebook oldalán kattogtat.

Kubában, ahol a magánszemélyek számára hivatalosan még mindig szinte hozzáférhetetlen egy otthoni internet előfizetés, a WiFi hotspotok megjelenése – talán némi túlzással – legalább annyira forradalmi lépés, mint Batista bukása után a szakállasok bevonulása.

Az utcákon este mobiltelefonok kísérteties fénye világítja meg a világhálón botorkáló internauták arcát, akiknek az új lehetőségekkel élő internet-dílerek árulják az állami telefontársaság által 2 dollárért piacra dobott feltöltőkártyát, természetesen 3 zöldhasúért. A turistáknak itt a máshol megszokott diszkrét „hasis?hasis? sexo? sexo?” pisszegések helyett most a nepperek a „cards?cards?” jelszóval kínálják szolgáltatásaikat.cubacake

Persze Havanna továbbra is Havanna, ahol a nép és a külföldiek továbbra is az utcákon élvezik a karibi estéket frissítő tengeri szellőt, a különbség azonban az, hogy az immár megtűrt maszekoknál a szabadtéri csipegetést és iszogatást YouTube videók kísérik.

„Mi kubaiak mindig is az utcán éltük életünket, most azonban egy gyökeresen új – ha tetszik – köztér van születőben. A világhálón keresztül a Maleconón tereferélve az egész világgal kapcsolatban állhatunk” – mondja The Guardiannak Miguel Antonio Padrón Lotti professzor, aki 45 éve a kubai városrendezési intézet munkatárasa.

Az egykor omladozó, mára jórészt restaurált Habana Vieja negyedében turistacsoportok követik a zászlókkal hadonászó idegenvezetőket, és ha valakinek ahhoz támad kedve, egy-egy elegáns üzletben akár 12 000 dollárért is vásárolhat magának karórát. Persze mindez nem a véletlen műve. A Fidel Castro által, a korai kilencvenes években gründolt állami turisztikai tröszt, a Habaguanex legalább félmilliárd dollárt pumpált az öreg városnegyedbe.

Az egykor kapitalista módszerekkel szocialista célokért síkraszálló terület-fejlesztési társaság ma mintegy 20 szálloda, 40 étterem 50 bár és több tucat felső kategóriás üzlet helység tulajdonosa.

Kétségkívül a Habaguanex részben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen bevételeinek közel 50%-át szociális projektekbe, iskolák, kórházak, idősek otthonainak, valamint könyvtárak építésébe forgatták vissza. Másfelől azonban a negyed felértékelődésével az egekbe szöktek az ingatlanárak, és ahogy az más városrendezési projekteknél megszokott, a felújított történelmi épületekből lassan kiszorultak azok, egykori, „csóró” lakói. Őket a lepattant Alamar és Habana del Este városrészekbe re-lokalizálták, és ahogy nő az igény a turisták fogadására alkalmas belvárosi ingatlanokra, egyre több Habana Vieja-i őslakos kénytelenek szedni a sátorfáját.

Egy helyi kávézó tulajdonosa például korábban az üzletének otthont adó épületben élt 20 másik családdal, miután az épületet felújították, naponta két órát buszozik munkába menet, és másik kettőt a műszak végén hazafelé. A történet azonban nem pusztán fekete és fehér.

„A turisták valóban kiszorítottak minket a központból, de az is tagadhatatlan, hogy nélkülük egy fillér bevételünk sem lenne. Végül is a pénzre szükségünk van, a ház meg felújítás nélkül úgy is összedőlt volna”

– mutat rá a paradoxonra a kávézó tulajdonosa. A gazdasági nyitás nyomán a társadalmi egyenlőség földjén is kialakult az egyenlők, és az egyenlőbbek jól elkülöníthető osztálya, hiszen a magánzó, turistákra szakosodott réteg a külföldiek által használt konvertibilis pesóban keresi kenyerét, míg az átlag kubai továbbra is rendszer hivatalos fizetőeszközét a kubai pesót használja.

Tavaly több mint 3 millió turista érkezett a szigetországba, és a szám emelkedő tendenciát mutat, főként az után, hogy Washington és Havanna megegyezett a vasfüggöny utolsó öltéseinek fejfejtésében. A sors fintora, hogy az USA állampolgárai turistaként hivatalosan továbbra sem utazhatnak Kubába, ám a „kubai nép megsegítésének” céljából vagy tanulmányi vízummal nincsen akadálya a karibi kiruccanásnak.

A Nemzetközi Valutalap szakértőinek becslése szerint az elkövetkező években átlagosan mintegy 10 millió észak-amerikai turista látogat majd Kubába, Havanna berozsdásodott ízületei pedig nincsenek felkészülve arra, hogy kényelmes szocialista ritmus után most a piacgazdaság technójára ropják.

„A város infrastruktúrája egyszerűen nem tudja kiszolgálni a turista-milliókat – mondja Belmont Freeman kubai-amerikai építész, aki az elmúlt 15 évben rendszeresen látogatta Havannát. Kóros a hotelhiány, és ha sikerülne felhúzni egy sor új egységet, akkor sem tudnánk kiszolgálni őket” – folytatja Freeman.

„A vízvezetékeket például 1929 óta nem újították fel, és 50% körül alakul a hálózati veszteség aránya.”

Ez azonban nem riasztja el a nemzetközi vizekről kubai kikötőkbe tévedt ingatlancápákat. Havannában épül már egy Kempinsky, a brit London & Regional 18 lyukas golfpályát és félmilliárd dolláros Carbonera Clubot tervezett Varadéróba, a külföldiek vásárolhatnak tengerparti telket, Kuba ismét a lehetőségek földje.

Mivel az embargót továbbra sem oldották fel, az észak-amerikai befektetőknek még várniuk kell. Az ingatlanpiacot uraló mágnások pedig ugrásra készen, 90 mérföldre az ígéret szigetétől, Miamiban várják a pillanatot, amire jó eséllyel hamarosan sor is kerülhet.

cubacake0

A probléma abból adódik, hogy az infrastruktúra mellett a társadalom, a politika és a bürokrácia sem igazán felkészült a dollármilliárdokkal és csili-vili tervrajzokkal érkező városátalakítókra. Egyfelől például a turisztikai fejlesztések célkeresztjében álló Havannában – legalábbis az USA viszonylatában – még a tulajdonviszonyok sem rendezettek. Amerikai cégek például mind a mai napig 850 000 dollár értékben követelnek vissza a forradalom alatt államosított ingatlanokat. Becslések szerint az észak-amerikai érdekeltségek – a Texaco, az Exxon vagy a Coca-Cola követeléseit summázva – összesen 8 milliárd dollárra rúgnak.

Másfelől a kubai vezetés terveiről sem sokat tudni, főként azért, mert a kialakult gyakorlat szerint az célokat hivatalosan alig publikálják, főként azért, mert jó eséllyel azoknak csak töredéke valósul meg. Az sem elhanyagolható szempont, hogy működő ingatlanpiac hiányában egyes épületek, telkek, tengerparti sétányok értékét megbecsülni talán igen, pontosan meghatározni azonban lehetetlen. Végül pedig a szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy Kubában soha, semmi sem működött gyorsan és hatékonyan, így hiú reményeket kergetnek azok, akik az új piacok gyors, hatékony kialakulását várják a szigetországban.

A mai kubai piacgazdaságot sokkal inkább a szamárfüles hirdetőtáblákkal a nyakukban, homályos képekkel apartmanokat és ingatlanokat áruló magánzók, mondhatnánk afféle szürke és mikro-kapitalizmus jellemzi, amely már biztosan nem sokáig lesz mikro, ám bizonyosan még jó darabig az ínformalitásban dagonyázik, kevés hasznot hajtva az átlag kubainak.

(Oliver Wainwright: Cuba for sale: “Havana is now the big cake – and everyone is trying to get a slice” (The Guardian) c. írása nyomán)

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez