Koponyák, piñaták és retekszobrok – Mexikó év végi vigadalmai
Sírok a központi tereken, halotti oltárok a főútvonalak mentén és éjszakán átnyúló gyertyafényes dalolás a temetőben – Mexikó zajjal és a csontvázak zörgő fesztiváljával ijeszti el a halált, hogy menekülése helyet adjon a következő ünneplésnek, a karácsonyi vendégeskedés, a posádák idejének és a retekszobrok vetélkedésének. Megjelent a Tropical magazin legfrissebb száma, ezúttal Közép-Amerikába visznek el bennünket a szerzők.
Kevés olyan pontja van a világnak, amelynek lakói színesebben és találékonyabban fogalmazták volna át a vallási ünnepeket, mint a mélyen keresztény mexikóiak. Az ősz, lombhullás és egy kicsit az elmúlás ünnepe a kontinensnyi ország minden szegletében valami sajátossal, valami egyedivel köszönt be október utolsó hetében. November elseje előtt már szinte illetlenség elvárni, hogy a helyi ember mással foglalkozzon, minthogy a halál vidám megünneplésére készüljön: keresztek és halálfejek emlékeztetnek a hivatalok előtt, hogy mindenki ügyei intézése helyett inkább süssön, főzzön, faragjon.
Emlékezni, a halottakat felidézni, bevonni őket a család és a közösség megszokott életébe, mindezt sok nevetéssel, vidám felvonulással, harsány dekorációkkal és az elhunyt kedvenc ételeivel. Van itt cukorból kiöntött színes halálfej – emlékeztetve azokra a szegény időkre, amikor a mexikói parasztnak szinte semmije nem volt a megtermelt cukornál -, vagy marcipánból készült koporsó és persze egy igazi cukros finomság, a pan de muerto, vagyis a halotti kenyér. Ma már csupán ez emlékeztet arra az egykori szokásra, amikor egy fiatal lány még élő szívét áldozták fel az isteneknek.
Ahol a halál női alakban jön el
De hogy ne csak a gyomrunkat említsük, ilyenkor elevenedik meg több ezer formában La Catrina, a halál jelképe is – valamiért női alakban. A múlt század elején, amikor José Guadalupe Posada rézmetsző egy elegáns csontvázat metszett, Garbanceranak keresztelte: elege lett abból, hogy a láthatóan indián felmenőkkel bíró honfitársai spanyolnak vagy franciának vallották magukat, miközben garbazo-n, csicseriborsón, a szegények eledelén éltek. Garbancéra ekkor még férfialak volt és egészen addig megőrizte kritikus nevét, míg a híres murallista festő, Diego Rivera át nem keresztelte Catrinának – ma már ezen a néven ékesíti a vidám halottak napi ünnepet.
Rivera 1947-ből származó freskóján örökítette meg Catrinát: a „Vasárnap délutáni álom az Alameda Parkban” című kép Rivera múzeumában látható, központi alakja a halál, jobbra tőle szülőatyja, a rézmetsző Posada, balra pedig felesége, Frida Kahlo és a gyermek Rivera áll.
A halotti oltárok ott sorakoznak a városok központi helyein: találékonyságban és fantáziában nincs hiány, s persze finomságokban sem. Az elhunyt, aki persze „előjön és vesz magának az ínyencségekből”, nemcsak kedvenc ételét, édességeit, hanem megszokott napi alkoholadagját is megtalálja a képével és virágokkal ékesített többemeletes oltáron. Aki pedig nem akar a főtéren ünnepelni, az elmegy a temetőbe: egész családok érkeznek a sírokhoz ételekkel, italokkal és zeneszerszámokkal megrakodva, hogy a gyertyafénynél átmulassák az éjszakát elhunyt szeretteikkel.
„Maratoni” karácsonyi ünneplés
Még a halottak napi vidámság jelei – az ottfelejtett oltárok, a sírokon a virág és a kóbor kutyák által nem kedvelt ételek – ott kísértenek a városokban, amikor újabb lendületet kap egy 9 napos ünneplés: közeleg a karácsony.
Keresztény lévén ez a legnagyobb családi ünnep, ugyancsak roskadó asztalokkal, bőségesen mért alkohollal és fáradt háziasszonyokkal kíséri el a mexikóiakat az év végéig. Fárasztó, mert él a Las Posadas szokása – hasonló a mi bethlehemezésünkhöz -, amikor is illik vendégül látni az érkezőt.
Helyenként akár 200 fő is megfordul egy házban. S ők megkísérlik szétverni a mennyezetre akasztott, a hét főbűnt jelképező hétágas csillagot. Ha sikerült, akkor cukorkák és csoki falatok hullanak Isten ajándékaként, aki „így köszöni meg, hogy megsemmisítették a gonoszt”. Amikor a piñata eltörik, kezdetét veheti az önfeledt ünneplés, zenével, tánccal, lakomával. A főmenü a mi töltött káposztánkhoz hasonló étel, a „tamales”, amit „atole”, egy kukoricalisztből készült forró ital követ, desszertként pedig a csörögefánkhoz hasonló „buñuelos”-t fogyasztanak.
Mexikóban nem a Mikulás, hanem a Háromkirályok hozzák a gyerekeknek az ajándékot, méghozzá január 6-án. Ilyenkor sütnek egy különleges süteményt, a Rosca de Reyest, ami egy szárított gyümölcsökkel készült koszorú alakú tekercs. Ilyenkor összegyűlik a család és a koszorúból mindenki vág egy szeletet és megnézi, hogy az övébe került-e a süteménybe elrejtett kis Jézus. A szimbolikája ennek a hagyománynak az, hogy a süteménybe rejtve próbálnak a kis Jézusnak biztos menedéket nyújtani Heródes elől, a kés pedig a Jézusra leselkedő veszélyt jelképezi. Akihez kerül a kis Jézus, az lesz a család vendéglátója Gyertyaszentelő napján.
A folytatást a már utcára került Tropical magazinban olvashatjuk el. Még a Háromkirályok csigatésztáját is elkészíthetjük az ünnepre, hisz a receptet is ott találjuk a Tropicalban. Más izgalmas ételekkel, Istenes Bence hátizsákos közép-amerikai kalandjaival, a mexikói nagykövetasszony búcsújával Budapesttől. Meg még sok más, érdekes témával.