Ő volt az első fekete, aki fellépett a Metropolitan-ben – 62 évvel ezelőtt

Marian Anderson egy jég- és szénárus lányaként született 1897-ben Philadelphiában. Édesapját és tanárnő édesanyját aligha bírhatta volna rá bármi is arra, hogy elhiggyék: a lányuk valaha a világhírű New York-i Met színpadán fog fellépni. Egy afroamerikai számára akkoriban teljességgel elérhetetlen álomnak tűnt ez. De Marian megcsinálta, pontosan 62 évvel ezelőtt.

Az Anderson család tagjai elkötelezett keresztények voltak, a baptista templomot látogatták. Nem csoda hát, hogy a lányaik is az ottani kórusban énekeltek. Marian korán kitűnt tehetségével, kifejezetten nagy ígéretnek tartották. Már hatévesen a templom ifjúsági kórusában énekelt, és a nagynénje minden koncertre magával cipelte, amit csak Philadelphiában tartottak.

Az ő befolyására és bátorítására döntött úgy, hogy megpróbálkozik a zenei karrierrel. Amelyben aztán olyan csúcsokra jutott, amelyekről álmodni sem mert volna. Annyira a zene megszállottja volt, hogy akkoriban semmi más nem jutott el a tudatáig, még az akkoriban igencsak általános faji előítéletek sem – állítják életrajzírói. Pedig történt vele rasszista incidens nem egy. Először akkor, amikor érettségi után jelentkezett szülővárosa zeneakadémiájára. Azzal utasították el, hogy nem fogadnak be színes bőrűeket.

Marian első nyilvános fellépése 1924-ben volt, a New York-i Városházán. A kritikák vegyesek voltak. Még ugyanabban az évben, vagyis 27 évesen a New York-i filharmonikusokkal énekelt, és – miután megnyert egy énekversenyt – négy évvel később ugyancsak velük lépett fel a Carnegie Hall-ban. Hideget-meleget egyaránt kapott a kritikusoktól, akiknek egy része nehezen nyelte le a bőrszínét. Ezért Európába ment, ahol volt, hogy évente 70 koncertet is adott.

Londonban debütált, 1930 tavaszán a Wigmore Hall-ban. Az öreg kontinensen nem kellett faji előítéletekkel megküzdenie, elragadó kritikákat kapott. Kosti Vehanen finn zongoraművész és Sibelius, a zeneszerző vették kezükbe a jövőjét. 1935-ben Arthur Rubenstein szerzett neki új menedzsert, aki a fiatal dívát meggyőzte arról, hogy térjen vissza Amerikába. Újból felállt a New York-i városháza színpadára, most már imádták. De ez még mindig nem volt általános.

mariananderson01

1935 és 39 között egymás után tagadták meg tőle a fellépés lehetőségét az otthoni éttermek és szállodák. A legdurvább rendreutasítást a Constitution Hall-ban kapta – ennek tulajdonosa a Daughters of the American Revolution (DAR), az Amerikai Forradalom Lányai egyesület volt. Amely kerek-perec közölte vele, hogy kívül tágasabb. De rosszul tette. Amikor az akkori amerikai elnök felesége, Eleanor Roosevelt meghallotta ezt, egyből lemondott DAR-tagságáról. Nem volt egyedül, többen követték a példáját. Marian támogatói összefogtak, kijárták, hogy védencük a Lincoln Memorial központban énekelhessen, 75 ezer néző előtt. Ráadásul rádióhallgatók milliói is részesei lehettek a koncertnek.

Négy évvel később a DAR megadta magát: felkérték arra, hogy lépjen fel ott, ahol korábban nem hagyták. Marian egy szót sem szólt, hibátlan koncertet adott a gyönyörű teremben. Ez az apró (?) győzelem viszont nem volt felhőtlen. Washington oktatási hivatala ezzel egy időben megtiltotta neki, hogy koncertet adjon az egyik középiskolában. Hogy ezt a csorbát kiköszörülje, Roosevelt elnök a Fehér Házba hívta énekelni egy zártkörű partira. Ezen ott volt VI. György angol király és a lánya, Erzsébet is.

manderson6

Ez a két eset írja le a társadalmi klímát Marian Anderson egész karrierje során. Sok amerikaiban mélyen gyökereztek a faji előítéletek, függetlenül attól, hogy színes bőrű embertársaik mennyire voltak tehetségesek, tanultak vagy jómódúak. Közülük senkit sem hozott lázba a híres énekesnő, aki egyetlen küldetésének azt tekintette, hogy megossza Isten és a zene szeretetét hallgatóival.

Később, amikor otthont keresett magának, a kimerítő kutatás kudarcba fulladt. Senki nem akart feketének lakást kiadni. Végül egy farmot vásárolt magának Connecticutban.

Közben Oroszországban, Indiában és a Távol-Keleten turnézott, sok tízezer kilométert utazott.Mindenhol levette a lábáról a közönségét közvetlenségével és hangjának karizmájával. Énekelt amerikai katonáknak és előkelőségeknek zártkörű koncerteken, és 1943-ban ösztöndíjat is alapított fiatal, tehetséges énekeseknek. Közben évente hónapokat töltött Connecticut-i farmján – kertészkedett, varrogatott, főzött és bútorokat kárpitozott.

Énekelt Dwight D. Eisenhower és John F. Kennedy elnöki beiktatásán, díjakat és érdemrendeket kapott. Az élete olyan gazdag volt, mint a hangja. Pedig Arturo Toscanini szerint az utóbbiból jó, ha egy születik száz évben. Élete csúcspontja mégis az volt, amikor 1955. január 7-én az első fekete énekesként felállhatott a New York-i Metropolitan Opera színpadára Verdi Álarcosbáljának Ulricájaként. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy csodálatos altjával operát énekelt.

Marian Anderson több évig az ENSZ jószolgálati nagyköveteként is tevékenykedett. Részt vett az 1960-as évek polgári jogi mozgalmaiban, énekelt a híres szabadságmeneten is 1963-ban, Washingtonban. Abban az évben kapta meg a Szabadság Érdemrendet is az amerikai elnöktől, a Kennedy Központ is kitüntette 1978-ban, nyolc évvel később a magáénak mondhatta a legmagasabb amerikai művészeti kitüntetést, a National Medard of Arts-ot is. 1991-ben pedig életműdíjat kapott a Grammy-n. Marian Anderson, az első fekete énekes, aki a Met színpadán lépett fel, 1993-ban, 96 évesen hunyt el.

 

 

 

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez