A hadsereg visszavág – Mérlegen az arab tavasz III

Az “arab tavasz” egyik nem várt következménye lett a hadsereg szerepének és befolyásának újbóli megerősödése az arab világban. Még kérdéses, hogy mennyire beszélhetünk-e egy új tendencia –  azaz a katonaság visszatérése és a politikai iszlám kudarca – kialakulásáról. A soron következő – immáron a harmadik – elemzésünkben bemutatjuk az arab hadseregek történelmi-politikai szerepét a Közel-Keleten és Észak-Afrikában.

A modern arab történelem egyik legmeghatározóbb politikai tényezője mindig is a hadsereg volt. A második világháború után többnyire a katonai elitből kerültek ki az arab államférfiak, ők voltak az arab nacionalizmus és modernizáció legfontosabb képviselői, valamint terjesztői. A legkarizmatikusabb mind közül egyértelműen az egyiptomi Gamal Abdel Nasszer volt, akinek a modernizációs és nacionalista programjai  külön fogalommá váltak és ma nasszerizmus néven ismerjük. Ez az eszme minta volt a legtöbb arab országban, ahol megbukott a monarchia, vagy éppen függetlenné váltak: pl. Abdalláh asz-Szallál ezredes Észak-Jemenben vagy Szalah Jadid Szíriában. A legtöbb iszlám vallású monarchiában tartottak a nacionalizmus terjedésétől: vagy igyekezetek beolvasztani és szájuk íze szerint átalakítani a modernizációs eszméket (lásd Pahlavi-sah Iránja) vagy nyíltan szembehelyezkedtek vele és üldözték még a legkisebb formáját is (Szaúd-Arábia). Az ötvenes és a hatvanas években ez a fajta „párharc” (kiegészülve Izrael kérdésével, valamint az Egyesült Államok és a Szovjetunió hatalmi versenyével) határozta meg a régió eseményeit A hatnapos háború (1967) nemcsak az arab hadseregek gyengeségét, valamint az izraeli haditechnikai fölényt reprezentálta: rámutatott a nasszerizmus határaira és problémáira. Bár a háborút követően az arab hadsereg továbbra is fontos tényező maradt a muszlim államok többségében, de befolyása és népszerűsége 1967 után folyamatosan csökkent. Az arab nacionalizmus egyfajta kritikájaként jelent meg az iszlám fundamentalizmus és a hatvanas évek végétől kezdődött el igazán a különböző vahabita és egyéb tanok nagy mértékű expanziója szerte a Közel-Keleten és Észak-Afrikában.

 

Az első jelentős változás pont a nasszerizmus szülőhazájában következett be. Nasszer halála után Anvár Szadat menesztette a legtöbb szovjet-barát tisztet és Nasszer embereit a vezérkarból, sőt kidobta a keleti tömb szocialista országaiból érkezett katonai szakértőket. Kairó az amerikai fegyver és élelmiszer-szállítmányokért (Egyiptomnak a gabonaimporttal mindig is gondja volt) cserébe lemondott a nasszerizmus terjesztéséről, sőt az izraeli-egyiptomi különbékével pedig a palesztin mozgalmak támogatásáról (ezt szerepet Szíria, Líbia majd Irán vette át). Szadat a saját embereivel töltötte fel a hadvezetést, akik közül majdnem mindenki Nyugat-barát volt vagy éppenséggel ott tanult. Hoszni Mubarak folytatta elődje politikáját, nem tért vissza a nasszerizmushoz és még szorosabbá fűzte kapcsolatait Washingtonnal. A rezsim egy idő után egyfajta családi oligarchiává alakult át, mintsem egy militarista-katonai rendszerré.

sadat és mubarak

Anvar Szadat és a fiatal Hoszni Mubarak.

Pozícióvesztés

A következő lépcsőfok az iráni iszlám forradalom (1979) és az azt követő évek voltak, amikor már a katonaság összecsapott a különböző iszlamista csoportokkal (pl. Háfez el-Aszad harca a szíriai Muszlim Testvériséggel az 1970-es évek végén és 1980-as évek elején). A két fél közötti harc csúcspontja valószínűleg az algériai polgárháború (1990-es évek) volt. Az 1991-es választásokat a fundamentalista párt (Front islamique du salut – FIS) nyerte meg, de az algír hadsereg azonnal közbelépett és a harcok egészen 2001-ig elhúzódtak. A hadsereg népszerűsége óriásit esett a környező arab lakosság körében, dacára annak, hogy az iszlamista csoportok szintén számtalan kegyetlenkedést és szörnyűséget elkövettek. A 21. század elején végül az arab hadseregek szerepe – egy-két kivételtől eltekintve – a legtöbb muszlim országban sokkal kisebb volt, mint az ötvenes és a hatvanas években. Sőt inkább elindult egy folyamat – nemcsak az arab országokban – amelynek a célja lett volna kiűzni a tiszteket a politikából.

800px-Arrêt du processus électoral de 1991 en Algérie

A leglátványosabban Törökországban kezdődött ez a folyamat. Amikor 2003-ban Recep Tayyip Erdogan megválasztották török miniszterelnöknek, a politikus már tudta, hogyha iszlamista politikát akar bevezetni Törökországban, akkor muszáj lesz letörnie a török hadsereg szarvát. A modern török történelemben ugyanis a hadsereg négy (és fél) alkalommal avatkozott be és döntötte meg puccsal a kormányt, amikor a katonai elit veszélyben érezte a szekuláris államot. Az AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) azonnal hozzálátott az 1997-es katonai puccs végrehajtóinak és támogatóinak eltüntetéséhez. Erdoganban is még élénken élt a legutóbbi puccs emléke, hisz akkoriban Isztambul polgármestere volt és őt szintén letartóztatták, s pár hónapig börtönben ült. Ezért az évezredfordulón a török belpolitika nem szólt másról, mint a katonai vezetők menesztéséről, kényszernyugdíjazásról, letartóztatásáról vagy börtönbe zárásáról, akik komoly veszélyt jelentettek volna az AKP iszlamista politikájára nézve. Erdogan számos – valós vagy feltételezett, nem tudni – puccskísérletet akadályozott meg, mint pl. a Pöröly hadművelet vagy az Ergenekon-összeesküvés. Ennek meg is lett az eredménye: 2013 nyarán a török hadsereg nem avatkozott be az egész országban zajló tüntetésekbe és nem távolította -legalábbis ez idáig – Erdgogant, dacára a korrupciós botránynak, gazdaság mélyrepülésének illetve kormányválságnak.

a-brsg-fel

A Pöröly hadművelet szervezői útban a bíróság felé.

Military ex machina

Az arab tavasz kezdetén a hadseregek, nem mertek túlságosan beavatkozni az eseményekbe, annak ellenére, hogy számos szállal kötődtek a hatalmon lévő rezsimekhez. Sem a tunéziai és sem az egyiptomi forradalomnál nem védték meg az uralkodó elitet. A tüntetők csupán a rendőrséggel csaptak össze, a kivezényelt katonákkal csak akkor kerültek fegyveres konfliktusba, ha épp fosztogatások zajlottak. Ennek köszönhetően a lakosság körében (főleg Egyiptomban) nem csökkent a hadsereg népszerűsége és sokan úgy gondolták, hogy valójában mellettük állnak.

Tehát a hadsereg kezdetben hagyta, hogy a nép maga döntsön, általában csak a már meglévő vagy megszerzett pozícióit védte keményen. Aztán 2013-ban Egyiptomban fordult a kocka. Nyáron az észak-afrikai országban a Muszlim Testvériséget és Mohamed Murszit elnököt valósággal sokkolta a hadsereg ultimátuma. A megbukott egyiptomi elnök már a hatalomkerülése után azonnal hozzálátott a hadsereg átalakításához, hasonlóan a törökországi forgatókönyvhöz. Murszi 2012 nyarán több tucat katonai tábornokot és tisztet kényszernyugdíjazott vagy egyszerűen menesztett a pozíciójából. Murszi számára kapóra jött a Sínai-félsziget destabilizációja és a felerősödő beduin támadások,mert így a kevésbé megbízható elemeket sikerült Kairótól és a többi egyiptomi nagyvárostól jó messzire elküldeni. Murszi számára a Sas fedőnevű katonai hadművelet kudarca ismételten lehetőséget biztosított egy újabb tisztogatásra. Végül az elnök a saját embereivel, lehetőleg a Muszlim Testvériséghez közel álló katonatisztekkel igyekezett körülvenni magát. És bizony itt jön a képbe a legnagyobb rejtély: maga Fattah el-Sziszi tábornok.

MCTWORLD NEWS EGYPT-SINAI 2 MCT410729 a

A kudarcba fulladt Sas-hadművelet a Sínai félszigeten

Kezdetben őt sokan Murszi bábjának tartották, akit az exelnök 2012 augusztusában nevezett ki védelmi miniszternek. Az 58 éves, kivételesen nem a légierő, hanem a szárazföldi hadsereg tábornokát, még Mubarak tette meg az északi katonai zóna – Alexandria – parancsnokává. Az Egyesült Államokban tanult és szerzett képzést, s amikor visszatért Egyiptomba a katonai hírszerzés főnöke, valamint a Fegyveres Erők Legfelső Katonai Tanácsának (angol rövidítéssel SCAF) tagja lett. A tábornok ismert volt a mély vallásosságáról (ugyanakkor többször elítélte a Muszlim Testvériség szélsőségességét), sőt nem egy rokona tagja volt valamelyik mérsékelt iszlamista szervezetnek Egyiptomban. Talán ezen tényezők miatt Murszi úgy ítélte meg, hogy el-Sziszi könnyen befolyásolható személy lesz, aki nem kérdőjelezi meg az iszlamista politikát folytató Muszlim Testvériség döntéseit és mindig kiáll majd a kormány mellett. Azonban az exelnök túlságosan lebecsülte Sziszit, nem hallgatta meg a katonai vezetés tanácsait és javaslatait. A tábornok ezért habozás nélkül eltávolította őt, sőt képes volt egy ideiglenes katonai-polgári-vallási koalíciót is létrehozni.

1651599658

Mohamed Murszi 2012. augusztus 12.-én kinevezte Fattah el-Sziszi tábornokot védelmi miniszternek.

Azóta Egyiptomban ismét a hadsereg kezében összpontosul a hatalom, még ha megpróbálnak a háttérben maradni is. Természetesen a hadsereg arculata már változott: fiatalabb generációval töltik fel a hadvezetést. Az egyiptomi átmeneti kormány már augusztusban kiadott egy rendeletet, miszerint a jövőben a hadsereg többé nem tartozik az ország elnökének hűsséggel. Adli Manszúr 562-es számú rendeletében kimaradt az, hogy “hűséges leszek a köztársaság elnökéhez”, helyette viszont bekerült az, hogy “végrehajtom a feljebbvalóim parancsait”. Ezt a rendelet köszön vissza a legújabb egyiptomi alkotmányban is, amelyről január 14-én és 15-én tartottak népszavazást: a katonák immáron nem kötelesek egyetlen köztisztviselőnek, polgári eljárásnak vagy törvénynek engedelmeskedni, helyette csak a védelmi miniszternek tartoznak felelősséggel. Fattah el-Sziszi tábornok indulását az elnökválasztáson pár nappal ezelőtt hagyta jóvá a legfelső katonai tanács. Egy külön mozgalom indult azért, hogy a tábornok ülhessen az elnöki székbe, s a szervezők szerint a tavaszi választást mindenféle csalás és probléma nélkül meg fogja nyerni.

b67e46fe-4274-4c12-92d9-8fa8fda7ecbb.img

A többi „arab tavasz” országában is jelentősen megerősödött a hadsereg szerepe és pozíciója. Egyrészt Szíriában az SAA (Syrian Arabian Aramy) nem omlott össze, sőt még inkább megerősödött az FSA (Free Syrian Army) és a különböző terrorista csoportokkal (pl. al-Nuszra Front, Iszlám Állam Irakban és Levantéban) vívott harcok során. A szíriai hadsereg nem lett homogén szervezet (értsd csak alaviták harcolnak benne), számos etnikum képviselteti magát – sőt még szunniták is – mind a sorállományban, mind a tiszti karban. Ugyanakkor Bassár el-Aszad nem engedte, hogy a különböző tábornokok hatalma túlságosan megerősödjön. Állítólag néhány tábornok már januárban – amikor a Szíriai Arab Hadsereg a mélyponton volt – kérte Aszadot, hogy adjon parancsot a vegyi fegyver bevetésére, de ezt ő megtagadta.

Assad-With-Army

A másik “arab tavasz” ország, ahol lényegesen megerősödött a hadsereg szerepe, az pedig Tunézia. Az iszlamista en-Nahda párt megijedt az egyiptomi hadsereg beavatkozásától és Murszi bukásától. Ezért azonnal hozzálátott a tunéziai hadsereggel való tárgyaláshoz és kiegyeztek, hogy a katonai elit távol marad az eseményektől. Tunéziában folyamatosak a tüntetések, a kormány működése rendkívül nehézzé vált, gyakorlatilag patthelyzet alakult ki az iszlamisták és az ellenzék között.

Tunisia 1804264b

A tunéziai hadsereg egyelőre csendben figyeli az eseményeket, de az en-Nahda aggódik, hogy előbb-utóbb itt is lejátszódik az egyiptomi forgatókönyv.

Tehát az arab tavasz egyik előre nem látott következménye lett a hadseregek szerepének és befolyásának a megerősödése. A forradalmak arra kényszerítették a katonai elitet, hogy beavatkozzon a hatalomért folyó küzdelembe: vagy az átmeneti folyamat megkönnyítése céljából vagy éppen a rezsim védelme érdekében. Egyiptomban egyértelműen a hadsereg visszarendeződése következett be, de az még kérdéses, hogy ez mennyire lesz követendő példa az arab világban.

Felhasznált források:

Ferwagner Péter Ákos: A hadseregek politikai szerepe az arab országokban. In: Hadseregek a Mediterráneumban, 2010.

dr. Kalmár Zoltán: Nincs béje a Közel-Keleten. Budapest: Áron Kiadó, 2009.

Gilles Kepel: Dzsihád. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2007.

Internetes híroldalak: al-Ahram, al-Monitor, Lentva.ru és Körkép.sk

 

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez