Magyar nők a nagyvilágban – Monika, Uganda

Szóval ezen a hétvégén Ugandába repülünk, annak is a keleti részébe, ahol kristálytiszta a magaslati levegő, mindig meleg van, és minden nap ugyanakkor kel fel és nyugszik le a Nap. Ahol nincs mindig áram vagy internet, a vizet sok helyen kilométerekről hordják, és nem könnyű színházat vagy mozit találni. Viszont az emberek tudják, hogyan kell boldognak lenni, és örömmel fogadnak mindenkit. Aki minderről mesél nekünk, az L. Novák Monika, aki a Globoportot is rendszeresen tudósítja az ottani életről.

– Hogy kerültél ki, és mit csinálsz?

– 10 éve mentünk Kongóba, majd onnét jöttünk át 4 éve Ugandába. A férjemmel, Lukács Balázzsal együtt vezetjük a HTCC (Magyar Kereskedelmi és Kulturális Központ) házat, vagyis segítjük a magyar üzletembereket, vendégeket es az ügyeiket. Mellette mezőgazdasági mintafarmot csináltunk, én pedig a Magyar Afrika Társaság (AHU) humanitárius projektvezetője vagyok. Elindítottuk az ugandai gyermektámogatási programot, de szükség van még támogatókra. Jövő héten megyek egy árvaházba vidéken, az itteni útviszonyok mellett ez kétnapos út. De örömhírrel indulok, újabb tíz gyereknek sikerült támogatót szerezni otthonról. Imádom a munkám, csoda látni az árvaházban a gyermekek örömét, amikor megyek, csüngnek rajtam, próbálnak megismerni, és élvezik, hogy van időm rájuk, nem beszélve az ajándékokról, amiket viszek. Hálás vagyok a Magyar Afrika Társaságnak, hogy minden lehetséges módon támogatják az afrikai gyermekeket, és én ebben részt vehetek.

– Kampalában, a fővárosban egy szép kertes házban, a HTCC – magyar házban lakunk, van víz a lakásban és legtöbbször áram, internet is. A legtöbb helyi ember számára egy ilyen otthon még vágyálomként is elképzelhetetlen, olyan körülmények között élnek sokan, ami európai szemmel maga a nyomor. A vidéki falvakban a legtöbb helyen nincs villany, és a vízért is hosszú kilométereket kell megtenni. Ők mégsem panaszkodnak, csak mosolyognak.

Lehet, hogy a helyiek nem tudják, hol van Magyarország és az is lehet, hogy egy másodfokú egyenlet megoldása sem megy mindenkinek, de tudják a legfontosabbat, hogyan kell boldognak lenni. A legjobb helyen vagyunk ahhoz, hogy megtanuljak boldoggá válni azért, hogy boldoggá tehessem a családomat itt is, Afrika szívében.

– Mi hiányzik a legjobban itthonról?

– Hiányzik a családom, szüleim, testvérem, unokatestvéreim, barátaim. Nagy ajándéknak tartom, hogy már ennyit fejlődött a kommunikáció, és ez működik Ugandában is már. Vagyis gyakran tudunk beszélni egymással.

– És ami nem hiányzik?

– A stressz, depresszió , kedvetlenség, fennhéjázás, undokság, és a tolerancia hiánya.

– Hogyan telik egy napod?

– Reggel 8-ra a gyerekeket (Moniéknak egy fiúk és egy lányuk van) visszük a közeli suliba, British School of Kampala. Délután 3-ig van oktatás, utana edzés vagy szakkör 4-ig.  Én visszatérek a házba, az irodában dolgozok lent általában, vagy a városban intézek ügyeket. 4-re megyek a gyerekekért, uzsi, tanulás. Bevásárlás a piacon, vagy szupermarketben hetente kétszer, főzök is – a gyerekek jobban szeretik, viszik éthordóban az ebédet a suliba. Én sütöm a péksütit is. Péntekenként jelelni tanulok, heti kétszer kiswahilit ( a szuahéli Kelet-Afrikában, Uganda mellett Kenyában és Tanzániában beszélt nyelv) tanulok, ugyancsak hetente kétszer taekwondo-ra járok. A hétvégén kirándulunk, közösen játszunk, barátokkal találkozunk.

– Ők honnét kerülnek ki?

 – Ugandai, szudáni, afrikai barátaink vannak, főleg a munka, vagy a gyerkőcök által. A gyerekek mindig mennek játszani a szomszéd házakba, vagy onnét jönnek át hozzánk a barátaik. Sokan. (itt egy Monikás-anyás mosoly jön).

– Hova jársz vásárolni? 

– Az utcán nem célszerű ételt vásárolni, de banánt és egyéb gyümölcsöket , magvakat, sült kukoricát, innivalót bárhol vehetünk, akár útközben is a kocsiból. Hatalmas piacok vannak mindenütt, ahol bármilyen zöldséget-gyümölcsöt meg tudunk venni. Kampala, a főváros rohamosan fejlődő metropolisszá növi ki magát lassan, plázákkal és egyéb üzletközpontokkal, ahol a Túró Rudin kívül bármit meg tudunk vásárolni. Étel igazán nem hiányzik nekünk.

– Milyen az iskola? 

– Martinnak és Málnának nemzetközi iskolát, angol tanterv alapján működő intézményt választottunk. Hihetetlen élmény volt az első nap. Aggódó anyukaként bekísértem őket a kapun, de gyorsan eltűntek a szemem elől. A bejáratnál kézen fogták a kicsit is, meg a nagyot is, és bementek a saját termükbe. Én meg kint maradtam egyedül, mert szokás szerint túlreagáltam valamit. Féltem, hogyan fogadják majd a fehér gyerekeimet a fekete többségű iskolában, de rá kellett jönnöm, hogy abban a társaságban ez a gondolat csak az én fejemben született meg.

A lányomat és a fiamat is nagyon szívesen fogadták a társai és a tanárai is, hiszen a másság itt teljesen elfogadott mindenki számára. A kezdeti nyelvi akadályok sem okoztak problémát a gyerekeknek, a rutinos, felkészült tanárok mindent megtettek a mielőbbi felzárkóztatásért. Olyan jó, hogy itt egyéni fejlesztést kap mindenki az osztályban, alapvetés a pedagógusok számára, hogy sokat foglalkoznak a gyengébbekkel, az erősebbeknek pedig több feladatot adnak.

Bár az első találkozásunk alkalmával még az iskola igazgatója sem tudta, hol van Magyarország, az egyik történelemórán mégis Weisz Erikről, vagyis a magyar származású Houdiniről, minden idők egyik legnagyobb szabaduló művészéről meséltek a diákoknak, sőt a menzán még gulyáslevest is főztek nekik. Martin fiam szerint az csöppet sem hasonlított ahhoz, amit én szoktam nekik készíteni, a lényeg viszont nem feltétlen ez, hanem a szándék volt,  és ezt szerencsére mindannyian megértettük.

– Milyennek látod az ugandai nőket? Mennyire más az életük, mint az itthoniak?

– A fővárosban nagyon szeretnek öltözködni, szeretik a divatot, mindenki a pénztárcájához mérten követi is azt. Mindennapos az afrikai viselet, hétvégére a tradicionális ruhát veszik fel általában, főleg vasárnaponként a templomban. Nagyon barátságosak, érdeklődőek, kedvesek. A családtervezés most kezd elterjedni, de még mindig igen magas a születések száma, átlag 7 gyermek van egy családban. A nők ennyi gyerek mellett nem tudnak igazán pénzkereső tevékenységet folytatni. Vidéken a helyzet más, mert ott meg tudják termelni a ház körül az ennivalót, vagy elcserélni másra.

– Mi az, ami a legjobban tetszik az új országban?

– Ha nincsenek elvárásaink, ha nem akarunk semmilyen európai normát rakni rájuk, csak hagyjuk, hogy az ő világuk hasson ránk, fogadjon be, meg tudjuk élni a “most” állapotát. Ugandában mindenkinek segítik az integrációját, legyen az európai ember vagy például kínai, katolikus vagy mondjuk muszlim, férfi vagy nő, egészséges vagy fogyatékkal élő. Ha valaki sír, megvigasztalják, ha nevet, vele együtt nevetnek. 

Egész Uganda egy nagy szafaripark, amit nem lehet nem szeretni. Zsiráfok, vizilovak, gyíkok, kígyók, csodaszép madarak, pillangók, krokodilok, majmok, csimpánz, gorilla… A klíma nagyon jó, általában 28-34 fok van, mindig kellemes szél fúj.

– Van olyan is, ami nem tetszik?

– Nehezen békültem ki az afrikai időszámítással, a mindjárt jövökkel… Nem szeretem, ha nincs áram. Ha nincs víz. Nem szeretem, ha nem működik mindenhol a telefonos hálózat. Mindenre azt mondják, hogy jó, akkor is, ha nem értik.. Meg kellett tanulnom konkretizálni a dolgokat, amennyire lehet, a többibe pedig belenyugodni (újabb mosoly). Időnként kevés inger ér, többet kell tennünk a szabadidő hasznos eltöltéséért, mint otthon. Itt nincs színház, múzeumok, általunk megszokott rendezvények. De mégis itthon érezzük magunkat. A helyiek pozitív mentalitása, a nyugalom és az őszinte kedvesség olyan mosolyt csalt már az első pillanattól az arcunkra, amit évek óta nem tudunk és nem is akarunk letörölni magunkról.