Hogyan csináljunk egy nemes forradalomból kínos tragikomédiát?

Elutasította  a líbiai egységkormányt a kelet-líbiai Tobrukban működő, nemzetközileg elismert parlament, amelynek képviselői azt követelik, hogy állítsanak fel új kabinetet.A szavazáson jelen lévő 104 parlamenti képviselőből 89-en vonták meg a bizalmat attól a kabinettől, amelynek minisztereit a Tuniszban működő líbiai elnöki tanács nevezte ki az ENSZ rendezési terve alapján. Ez – mondhatni – várható volt. A képviselők már korábban lázadoztak. nem a békével van  bajuk, hanem azzal, hogy az egységkormány, nevében is benne van, egységkormány,  tehát a másik fél – a Tripolit uralma alatt tartó iszlamisták, képviselői közül is jó néhánynak hivatalt adna. A nyugati elképzelés szerint nagyjából egyforma arányban. De demokrácia helyi értelmezése szerint mindenféle kompromisszum megalkuvás, amit büszke ember természetesen nem tehet meg. A demokrácia akkor jó, ha mi mindent viszünk.

Az elutasított egységkormány a tobruki és az iszlamisták irányítása alatt álló, Tripoliban működő parlament, az Általános Nemzeti Kongresszus (CGN) közötti megállapodás részeként jött létre, azzal a feladattal, hogy kivezesse az észak-afrikai országot a hónapok óta tartó belpolitikai válságból. De  már ahogy létrejött jelezte, hogy nem lesz egyszerű menet.  Már hónapok óta folytak Marokkóban a tárgyalások, amikor  az ENSZ főmegbízott kiállt, hogy jó, rendben van, megállapodtunk, és szeptember huszadikára meglesz az egységkormány. Nem lett meg.  Akkor éppen a tripoli kormány utasította el. Aztán mind a ketten felálltak az asztaltól. Aztán visszaültek. Aztán megint felállt valamelyik. Az egymást követő ENSZ főmegbízottak, különböző nyugati diplomaták pedig járatk tobruktól tirpoliig, és vissza. Ígértek fűt-fát – egy Európai Unió például 1,8 milliárd eurót – ha végre hajlandóak lesznek egymással szóba állni. Ez december végére végül sikerült.  A két rivális kormány az ENSZ közvetítésével folytatott tárgyalások eredményeként december 17-én írta alá a líbiai belpolitikai válság rendezéséről szóló megegyezést, amelynek értelmében az elnöki tanács mellett legfeljebb két évig működne az egységkormány. Eredetileg persze 16-ára tervezték, de akkor a tobruki kormány közölte, hogy egyáltalán nem írja alá, mert”a líbiai nép maga is képes rendezni  vitás ügyeit, nincs szüksége külső nyomásra”. Majd mégis aláírták, de már 18-án jelezték, hogy a képviselők nem értenek egyet vele.  De mivel is?  A kabinet feladata egy új alkotmány megalkotása és parlamenti választások megrendezése lenne.  Ezzel elvben senkinek semmi baja – a vita folyamatosan a “személyi kérdések” körül zajlik. Egyszerűen képtelenek elfogadni, hogy másik oldal maga jelölje ki, kit tart megfelelően egy bizonyos posztra. Olyan közszereplők pedig, akik mindkét félnek megfelelnek nincsenek.  A sértődések, visszasértődések, drámai kivonulások majd visszatérések nevetségesek is lehetnének – ha nem egy romba dőlt ország állna mögöttük.

A kompromisszumnak, egyetértés-keresésnek egyáltalán nincs kultúrája – a büszkeségnek viszont van. Ez juttatta ide az országot – Kaddhafi is büszkén vette fel a küzdelmet  az ellenzékkel, nem alkudott meg, és az utolsó leheletéig küzdött.

Talán, ha kevesebb benne a büszkeség, a dac, a harciasság, akkor idejében elemenekül – mint Ben Ali vagy Mubarak tette – és nem hagyja darabjaira hullani a közigazgatást, a hadsereget, a társadalmat. Amit most a hozzá hasonlóan “büszke” honfitársai képtelenek összerakni.

Pedig mindenkinek jobb lenne, ha felállna az egységkormány, mert akkor nem csak a pénzcsapok nyílnának meg, de katonai segítséget is kapna Líbia az Iszlám Állam elleni harchoz. Mert az jelenleg senkinek nem jó, ami az országban folyik. A dzsihadisták ugyanis most már az olajkikötőket támadják. Egy az ISIS-hez közel álló  hírportálon közzétett videón a szervezet  egyik harcosa arról beszélt, hogy “ma Esz-Szíder és Rász Lanúf, holnap Brega kikötője, majd Tobruk, Esz-Szerír, Dzsálo és al-Kufra” ellen intéznek támadást. Egy másik tisztségviselő úgy nyilatkozott, hogy a szélsőségesek az Amal olajmezőt az Esz-Szíder olajkikötővel összekötő vezetéket vették célba, ami a legnagyobb, még működő olajlétesítmény. Líbia legnagyobb olajkikötői 2014 decembere óta zárva tartanak. Az észak-afrikai ország olajtermelése negyedére esett vissza a 2011-ben naponta kitermelt 1,6 millió hordónyi olajhoz képest, ami jócskán meglátszik az ország életszínvonalán is.