Csernobil nagymamái: akik nemet mondtak az evakuálásra és ma is a tiltott zónában laknak

„Nem bánok semmit sem. Most is annyira boldog vagyok, hogy a saját házamban lakom. Senkitől sem függök. Dolgozom a kertemben. Rám süt a Nap. És az Isten vigyáz rám” – mondja Csernobil egyik nagymamája, Maria Sovkuta.

Holly Morris amerikai újságíró 2010-ben érkezett a csernobili atomerőműhöz, hogy a robbanás 25. évfordulójára készítsen riportot. Minél hamarabb szabadulni szeretett volna a nukleáris hulladéktól súlyosan szennyezett területről. De egyszercsak egy távoli házra és annak füstölgő kéményére lett figyelmes.

Amikor 1986 áprilisában a négyes reaktor robbanását követően evakuáltak 116.000 embert, körülbelül 1.200-an nemet mondtak az utasításra. Ők vagy el sem hagyták lakhelyeiket, vagy nyáron hazagyalogoltak és önkéntesen visszatelepültek. Közülük jelenleg körülbelül 130-an élnek az egyébként tiltott, 30 km-es zónában. Legtöbbjük 70-80 éves idős asszony. Holly Morris róluk készített dokumentumfilmet.

„A sugárzástól nem félek. Az éhségtől igen” – mondja határozottan egyikük, Hanna Zavorotyna a tavaly ősszel bemutatott és több díjat is nyert filmben (az előzetest lásd lent). Ezek az asszonyok a milliós áldozatokat követelő ukrán éhínség idején születtek az 1930-as években. Aztán túlélték a II. világháború borzalmait. Az emberiség legsúlyosabb atombalesete már idősebb korukban érte őket. Ezt tudva már nem annyira érthetetlen a döntésük.

A film a csernobili nagymamák kortársaival is elbeszélget, akik ma 200 kilométerre laknak eredeti otthonuktól. Kutatók összehasonlították a két csoport halálozását. Kiderült: a zónában élők jóval tovább élnek, mint a kitelepítettek, hiába kapják rendszeresebben a nyugdíjukat és látja őket gyakrabban az orvos. Őket 1986 óta folyamatosan gyötri a kitaszítottság, a gyökértelenség, a honvágy.

Mindez persze nem menti a baleset felelőseit. Holly Morris szerint az igazán érdekes az, mennyi erőt és tartást ad a szülőföld ezeknek az asszonyoknak. A tudat, hogy ugyanott fognak meghalni, ahol születtek. A tudat, hogy minden nap megérinthetik az öreg fát a kertben és a drága sírokat a temetőben.

Kép: A 30 éve üresen kongó Pripjaty, háttérben a Csernobili atomerőművel (Wikipedia)

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez