Az én Indiám…

Tíz embertől tízféle jelzőt kaptam Indiáról, amikor megkérdeztem: mit vártak tőle, milyennek látták. Nagy volt a kontraszt. Hogy én mit láttam magam előtt, amikor Indiába menet becsuktam a szemem a repülőn? Nyugodt, mesebeli, szegény, színes, lenyűgöző életképeket és épületeket. Hogy mit kaptam? A beszámoló végén elárulom… – írja Péterfi Judit a Tropical magazin ma megjelent számában, amelyből India mellett Srí Lankáról is sokat megtudhatunk.

India hosszú évek óta egyedül szerepelt azon a bakancslistán, ahova elutaztam volna, mégis tartottam tőle. A félelmem megmagyarázhatatlan volt, mert jó néhány olyan országban jártam már, ahol nyomorban élnek az emberek, de valahogy India a hatalmasságával, a sokszínűségével, az átláthatatlanságával és kiszámíthatatlanságával vonzó volt, és egyben ijesztő is. Kellett valami, vagy inkább valaki, aki megerősített abban, hogy most jött el az idő.

DSC_0195

Delhi – Riksával a kalandok felé

Kalandtúránk első napjának első állomása volt csak biztos. A szálloda. Egy napra foglaltuk. Lehet csoportos, befizetett úttal nekivágni Indiának, mi soha nem tettük ezt sehol a világon, így ezúttal is, a helyszínen találtuk ki, döntöttük el, merre tovább. Delhiben a riksa az India Kapuhoz repített. Ez az ország legfőbb háborús emlékműve. 85 ezer indiai katona neve olvasható rajta, ők az első világháborúban vesztették életüket. A diadalív árnyékában leírhatatlan jamboree fogadott minket. Imádtam. Érdemes kipróbálni a motoros, biciklis riksát, helyi tömött járatokat, de hosszabb távokra kényelmesebb egy sofőrrel autót bérelni. Mi így indultunk álmaim épületéhez, a Taj Mahalhoz.

DSC_0212

Agra – A mesebeli Taj Mahal

A sofőrök beszélnek angolul, megbízhatóak és kimondhatatlanul üdítő egy cseppnyi légkondi az ezer fokon égő Indiában. Hogy mi volt az odafelé vezető út legemlékezetesebb pillanata? Hogy meghalt a telefonom. Nem volt vétel, nem működött semmi, ami összekötött volna az európai életemmel. Elengedtem a problémát, sőt örültem, mert megszűnt minden és egy dologra összpontosult a figyelmem: Agrára.

Igazi romantikus sorokat olvastam a Taj Mahalról az útikönyvben, ami meghatott, de amikor elém tárult, ismerve a történetét, könnybe lábadt a szemem. Az örök szerelmet hirdeti az idők végezetéig. Életem eddigi legszebb épületegyüttese, amit megnézhettem.

DSC_0237

A történet 1607-ben kezdődött, mikor Sáhdzsahán indiai trónörökös szerelembe esett a 14 esztendős Arjumand Banu Begammal. Jegyességük öt éven át tartott, majd összeházasodtak és a szerelmes asszony 14 gyermekkel ajándékozta meg férjét. Az asszony a 15. gyermekük születésekor meghalt. A monda szerint ekkor azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé, és építtessen egy olyan sírt emlékére, amelynek csodájára járnak. Száhdzsahán császár szeretett felesége elvesztése után teljesen összeomlott, majd 20 ezer munkással 20 éven át építtette a szemkápráztató fehér márvány emlékhelyet.

A biztonsági őr szerint évente hárommillióan látogatnak ide, én azt éreztem, mind a hárommillió ember pont egyszerre nézi meg velünk a Taj Mahalt, mert zsúfolásig tele volt.

Hosszú percekig csak ültem és néztem, magával ragadó és mesebeli volt. Családok a legszebb ruháikban érkeznek ide, fotóst fogadnak, megörökítik az élményt. Érdemes napfelkeltekor is megnézni, tényleg álomszerű.

DSC_0527

Mumbai – Az ellentétek városa

Mumbairól két-három képsor égett bele régről a retinámba a híradások által. Tévésként a bollywoodi filmforgatag kockái, a nyomornegyedek szürrealitása és az évekkel ezelőtti terrortámadás képei.

Mumbai egy hatalmas metropolisz, ahol a nyomor és a luxus egymás mellett él. A világ negyedik legnépesebb városában 13 millió ember lakik, és mint megtudtam, 200 különböző nyelvet beszélnek. A város lenyűgöző, minden szempontból és tele van látványossággal, ráadásul ez India kereskedelmi és pénzügyi központja. A hatalmas felhőkarcolókról a panoráma a doboznyomornegyedre tekint. A város legnagyobb nyomornegyede, Dharavi a város közepén fekszik. Kétmillió ember él itt. Ezzel szemben épült fel a világ legdrágább háza, amely 4500 négyzetméteres és 27 emeletes, és egyetlen családé 600 fős személyzettel. A szélsőségek tárháza tárult elénk. Mennyei szálloda, pazar medencével és szilveszteri partival, az ajtón kilépve pedig hosszú kilométereken keresztül az utcán, földön élő, lakó és alvó családok.

Az első pár napban még adtam aprót, aztán ételt is, de rájöttem nem tudok annyit adni, hogy elég legyen. Küzdöttem saját magammal, mert egy idő után már nem akartam látni éhező gyerekeket és azt a koszt, nyomort, amit ennyi idő elteltével is látok, ha becsukom a szemem.

DSC_0749

Amikor leszálltunk Indiában, azt hittem, hogy biztosan valamilyen ünnep miatt vannak olyan sokan a nevezetességek környékén meg úgy mindenütt. Pár nap után kiderült, hogy nem, nincs ünnep, ezek a mindennapok. India kapuja volt ebből a szempontból a legsokkolóbb. Tömegnyomor. Az első 10 percben még kedvesen álltam modellt, hozzászoktam pár nap alatt ahhoz, hogy egy centiről bámulnak az emberek, hiszen náluk nincs magánszféra, meg aura. Itt így szokás. De amikor kézről kézre jártam egy fotó kedvéért és rángatni kezdtek agresszíven, az már ijesztő volt, és szó szerint ki kellett szabadítani a tömegből. A tengerparti sétány lenyűgöző, a víz mellett fekvő, a világ legnívósabb szállodái között rangsorolt Taj Mahal Palace pedig minden képzeletet felülmúl. Ha csak egy pillantásra is, ide mindenképp muszáj betérni. 2008-ban a Mumbai-i terrortámadásban közel 200 ember meghalt, a terroristák elfoglalták a Taj Mahal Hotelt, de az összecsapásokban a kommandósok megölték őket, ezért itt most fokozottak a biztonsági ellenőrzések.

Az épületek impozánsak. A gyarmati évek visszaköszönnek, csak éppen szomorú azt látni, hogy hagyják lepusztulni a felbecsülhetetlen értékű épületeket, pont azokat, amelyek egyedivé varázsolják és megkülönböztetik a többi indiai várostól.

Folytatás a Tropical magazinban…

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez