– Hogy jött az ötlet, hogy éppen ezt a darabot kellene megrendeznie?
– Az Oroszországban rendkívül népszerű Jurij Poljakovnak két magyarra fordított könyvét, a Gödölye tejben-t és a Szökni szeretnék-et olvastam, megkérdeztem a fordítót, Goretity Józsefet, nincs-e véletlenül drámája is Poljakovnak és akkor, tőle kaptam meg a Párcserét.
– Tulajdonképpen Poljakov személye ragadta meg?
– A Szökni szeretnék nagyon nagy hatással volt rám. Egészben látja és képes láttatni a társadalmat. Kiválóan ír: családi kapcsolatokról, morálról, politikáról, társadalomról, szegénységről, gazdagságról, szeretetről. Tulajdonképpen mindenről és ez nagyon tetszett nekem.
– Ez azonban nem emeli ki az orosz irodalomból, hiszen szinte minden orosz szerző így ír. Ez alapján tehát Poljakov művei nem kifejezetten orosz specifikusak?
– Szerintem nem, nem érzem annak. Ahogy a nagy orosz írók sem azok. Tehát a történeteik ugyanúgy megtörténhetnének ma, magyar nevekkel is akár.
– Ezek szerint nem azért választotta a Párcserét, mert orosz?
– Nem.
– Miben más egy kortárs író darabját rendezni, mint a korábbiakat?
– Egyszerűen kedvelem a kortárs műveket és úgy tapasztaltam, a közönség is szereti a saját problémáit látni a színpadon.
– Mennyire volt félelmetes az októberi ősbemutató úgy, hogy Poljakov is ott ült a nézőtéren?
– Ha félelmetes nem is volt, nem mondom, hogy nem izgultam. Fontos volt számomra, vajon ő hogy látja a darabot. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy nagyon sokat dolgoztunk a Párcserén dramaturgiailag. Sok olyan dolog volt benne, ami nagyon orosz volt, amiről azt gondoltam, hogy a magyar néző nem annyira értheti meg. Például amikor egy hosszú csönd után azt mondja az orosz szereplő: rendőr született, azon ők nagyot nevetnek. Mi magyarok viszont nem ismerjük ezt a kifejezést, így azt mondta a színész: angyal szállt el felettünk. De nemcsak a mondatok szintjén kellett sokat alakítani. Sokszor olyan gondom volt, főleg a második felvonásban, hogy egy-egy vallomás után nem volt lezárás. Szerintem pedig kell, hogy legyen következménye, valamilyen hatása egy olyan kifakadásnak, amit hat másik ember hallott.
– A különbségek ellenére sokat segített a munkában az orosz és magyar társadalmak közötti hasonlóság? Az, hogy mindkettő egy hosszú elnyomás, illetve egy rendszerváltás után van éppen?
– Persze, mert így egyetemessé tud válni. A néző dolga eldönteni, hogy mit érez magáénak. Mert azt sem szeretem, ha valamit nagyon a közönség szájába rágnak, hogy érezze, ez most róla szólt.
– A hazai közönség megérezte?
– Igen. Ugyanis nagyon-nagy sikerrel megy. Annyira, hogy a februári műsor összeállításánál a szervezési osztály azt mondta, ne operettet játsszunk bizonyos napokon, hanem inkább a Párcserét. Ez egy nagyon nagy dolog, hiszen Magyarországon egy operettel nem nagyon vetekszik más.
– Az október 4-i ősbemutató óta milyen konkrét visszajelzéseket kap a közönségtől?
– Van egy kedves barátom, aki nagy színházba járó és ő például azt mondta, hogy darab még „nem verte így át”. Az első felvonás után haza akart menni és milyen jó, hogy maradt, mert ekkora csavart még nem látott színpadon.
– Ha ekkora a siker, Kecskeméten kívül máshol is fogják játszani?
– Igen, hamarosan elhozzuk Pestre a Klebersberg Kúriába, de voltunk már Orosházán is.
– Októberben arról is szó volt, hogy tavasszal Moszkvába is elviszik. Pontosan hol és hogy állnak az előkészületek?
– Igen, akkor így szólt a meghívás, most viszont nagy csönd van, ami nem sok jót sejtet, de én optimista vagyok.
(Kép: Kecskeméti Katona József Színház, Wikipedia)