Milyen lesz a jövő Budapestje?

A 2068 Éld az életem! első látásra egyszerű – valójában nem is olyan egyszerű – bűnügyi történet. Van egy halott (vagy talán nem is az?), és kell egy gyilkosnak is lennie (bár nem biztos, hogy annak nevezhetjük). De valójában ennél sokkal több.

Persze milyen bűnügyi történet az, ahol az első 200 oldalon még bűnügy sincs. Mert az végül is nem bűn, hogy valaki istentelenül berúg, aztán nem tud mit kezdeni magával, és megpróbálja összerakni az előző nap eseményeit. Az sem, ha valaki nincs jóban az anyjával, és falra mászik az apja hülyeségeitől. Márpedig az az első kétszáz oldal nagyjából erről szól, meg arról, hogy megismerjük a jövő Budapestjét.

A várost, amelyik egy részről nagyon más, mint a mostani – aki teheti tudatmódosító kólát iszik, robotprostikkal vagy virtuális sztárokkal bulizik, esetleg föld alatti titkos disznóvágásokon vesz részt. Másrészt, és ezt a szereplők néha nagyon fájlalják is, pont ugyanolyan, mint a mai. Az emberek nem figyelnek egymásra, fel sem tűnik, hogy valaki odarókázik a Blaha közepére, a turisták bámészkodnak, a népművészeti cuccok nagy része meg hamis.

Közben viszont – néha finoman adagolva, néha kis kitérőkkel – felrémlenek azok a nagy kérdések, amelyek már a mi korunkban is megválaszolásra várnak.  Szabad-e a politikai döntéseket az állampolgárok demokratikus közösségére bízni, vagy túl bonyolult már a 21. század a demokráciához? Hogyan érhetjük el, hogy a szórakoztatóipar által kínált kamu valóság ne borzolja égig az emberek frusztrációit? Hogyan lehet elkerülni, hogy egy-egy álhírből (esetleg valódiból) morális pánik alakuljon ki? Feladata-e az államnak, hogy szűrje a lakossághoz kerülő információkat?

Nos, ezekkel a dilemmákkal szembesül a  2068 Éld az életem! szerzője és persze vele együtt az olvasója is. Mire van válasz már és mire nem lesz 50 év múlva sem, nem tudjuk. De egy izgalmas modellezési kísérletben részt vehetünk Örkényi Ádám könyvében. Akit egyébként nem is így hívnak…

 

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez