Égjenek a júdások – így ünneplik a húsvétot Mexikóban

A tél végét valami nagy, gyúlékony szobor elégetésével köszönteni elterjedt népszokás Európában is, ez tehát nem az indiánoktól ered. Latin-Amerika nagy részében viszont a „tél” fogalma, pláne a véget érése fölött való örvendezés ismeretlen, mégsem akart kimaradni senki a jóból. A sok munkával járó, színes, fantáziadús (és kevés gyakorlati hasznot hozó) dolgok létrehozása a világnak ezen a részén általában mindenkit lázba hoz, így a húsvéti Júdás-égetés szokása Mexikótól Venezuelán át Uruguayig elterjedt. Spanyolországban is égetnek húsvétkor júdást, de kötve hiszem, hogy akkora feneket kerítenének a dolognak, mint Mexikóban.

A „júdás” kifejezés félrevezető egy kicsit, a bábuk ugyanis ördög- vagy szörnyalakúak, annak ellenére, hogy eredetileg Jézus halálát volt hivatott megbosszulni az őt eláruló Júdás figurájának elégetése. A népi képzeletben viszont Júdás és a Sátán összekeveredett, és különben is, az utóbbit annyival izgalmasabb volt megformálni a nagy, vörös fejével, a szarvaival vagy a fejéből kinövő kígyókkal, hogy egy idő után a júdásgyártás tétje az lett, hogy ki tud rémisztőbb szörnyet készíteni – ebben pedig a mexikóiak mindig is jók voltak.

A júdások teste nádból készül, ezt papírmaséval, pontosabban ragasztóba áztatott újság- és kartonpapírokkal borítják be, aztán befestik. Egy igazán jó júdás négy-öt méter magas, vörös, kisördögök ülnek a vállán és petárdákkal van megtömve, hogy ne csak úgy szimplán elégjen, hanem jó nagyokat is durranjon közben, ahogy azt Mexikóban illik.

A legszebb az egészben azonban a dolog élő, azonnali, a világ dolgaira reflektáló mivolta. Szó sincs bevett sémákról, ortodox formákról, amikhez a júdásgyártóknak igazodniuk kell. Mindenki olyat csinál, amilyet akar. És nem csak öreg bácsik űzik már az ipart a sufniban: Tolucában, ahol volt szerencsém végignézni a sorsukra váró júdásokat, az összes szobrot helyi középiskolások csinálták, az egyik helyi múzeum biztosított számukra anyagot és helyet és gyakorlott kézművesek segítették a munkájukat. A júdások tehát nem a legszebbek és a legkidolgozottabbak, de 16-17 éves srácok és lányok találták ki és rakták össze őket, úgyhogy le a kalappal.

És hogy mit ábrázolnak a júdások? Nos, a tolucai középiskolások simán lefordították a többszáz éves hagyományt a maguk számára értelmezhető formátumba: a júdások a világ bajait szimbolizálják, melyeket szimbolikusan elégetünk. Így készült tehát például a drogmaffiát szimbolizáló júdás, de a földrengések és a cunamik is megihlettek egyet, sőt, készülnek politikusok is, félig ördögtestben, a kezükben bombával. A kedvencem mégis a magas benzinárat szimbolizáló júdás, amit biztosan egy friss jogosítványos középiskolás készített, aki nem tudta, hogy kevésbé szerencsés helyeken a benzin litere nem 170 forint, mint Mexikóban.

A júdások nagypéntekig a múzeumban várnak a sorsukra, aztán körmenetben végigviszik őket a belvároson, nagyszombaton pedig felgyújtják az összeset a főtéren. Erről a drámai eseményről egy amerikai műgyűjtő pár évvel ezelőtt írt. „Műgyűjtőként az első reakciónk az volt, hogy be kéne rohannunk, hogy megmentsük ezeket a gyönyörű népművészeti tárgyakat a pusztulástól” – írja Debra Hall. „Akkor viszont ezek a színes óriások nem tudnák betölteni a funkciójukat. Miért ne testesítsük meg a politikát, a világ retteneteit és a rossz gondolatokat mulandó műalkotásokban? Miért ne képzeljük el, hogy elpusztítunk mindent, ami rossz a világban? Úgyhogy inkább örömmel mondom: kezdődjön a tűzijáték!”

A húsvét az újjászületés ünnepe, ami előtt meg kell tisztulnunk a bűneinktől, a sok szeméttől, ami lerakódott bennünk. Oké, erre való a böjt, az elmélkedés, a vezeklés, kinek-kinek a saját szájíze szerint. De a világgal sincs minden rendben: a sok igazságtalansággal is kezdeni kell valamit. Ha mást nem, hát azt, hogy színes papírmasé szobrot csinálunk belőlük, kivisszük a főtérre, és felgyújtjuk. Hátha a Jóisten is észreveszi. Boldog húsvétot.