Hiába hangoztatott mindenki puccsot és követelte a teljes nemzetközi közösség a demokratikus helyzet helyreállítását, semmi érdemi változás nem történt azóta sem, vagyis annyi, hogy szinte az összes szociális és gazdasági mérőszám/mutató a mélybe süllyedt. A négy évvel korábbihoz képest az ENSZ kimutatása szerint jóval többen élnek a szegénységi küszöb alatt, jelenleg minden öt madagaszkáriból négy mélynyomorban tengődik, azaz legalább 15 millió ember, ami egy olyan országban, ahol a poupuláció fele 20 év alatti, nagyon súlyos helyzetet jelent.
A munkanélküliség az egekbe szökött, de akinek van munkája, annak is van miért félnie, hiszen a Madagaszkártól megvont segélyek miatt a legtöbb munkahely jelenleg is veszélyben van, a növekedés hol negatív, hol éppen nulla, a hatalmas gazdasági potenciál pedig kihasználatlanul hever – az egyetlen dolog, ami emelkedett, az az emberek pesszimizmusa és szenvedése. Talán minimális fényt jelenthet az alagút végén a Független Átmeneti Nemzeti Választási Bizottság (CENIT) által a napokban bejelentett dátum: elvileg május 8.-án elnökválasztást tart az ország, amelynek lehetséges második fordulója a parlamenti választásokkal egyidőben, július 3.-án fog lezajlani, míg a helyi és önkormányzati voksolások az év végén, október 23.-án kerülnek megrendezésre. A döntés hosszas egyezkedés után, nemzetközi szakértők és közvetítők segítségével született meg, főleg azért is, mert a nemzetközi segélyek helyreállítását egy választási menetrend kialakításához kötik a donorországok.
És maga a választás azért is jelenthet óriási lehetőséget, mert hetekkel korábban Ravalomanana és az egykori lemezlovas, Andry Rajoelina is bejelentette, hogy valószínűleg nem indul ezen a megmérettetésen, tehát végre talán egy új arc, egy új kéz kerül hatalomra, aki helyreállíthatja ennek a – tényleg túlzások nélkül állíthatóan – fantasztikus országnak a nemzetközi hírnevét és létrehozhatja belföldi stabilitását. És erre óriási szükség van, hiszen a turisták paradicsomának tartott szigeten a szegénységgel mindenhol kénytelen az ember szembesülni: a fővárosban, Antananarivoban gyerekek ezrei koldulnak, asszonyok az esővíznek kialakított csatornákban mosnak, egyszerű utcai latrinákban végzik dolgukat az emberek, vidéken pedig a mindennapi túlélést a kis földek megművelése jelenti. A Dél-Afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) már 2009 óta próbál közvetíteni a patthelyzetben, annak ellenére, hogy Madagaszkár csak 2005-ben csatlakozott a szervezethez, ráadásul a csatlakozásnak voltak ellenzői is, főleg azon az alapon, hogy sok madagaszkári most sem látja az afrikai kontinenshez tartozónak magát.
Persze ez a közvetítés nem biztos, hogy csak pozitívumokat hozott, példának okáért emlékezhetünk, amikor az SADC katonai beavatkozással fenyegette meg Rajeolinát, azzal csak ütőkártyát adott a kezébe, hiszen a fiatal politikus ezután kezdett populista, az “afrikai kontinensről érkezők” megszállásával fenyegető beszédeibe, sőt, jelezte, minden ilyen lépés/fenyegetés az ország tagságának azonnali felfüggesztését jelenti. A változás a közvetítők és Rajoelina között akkor következett be, amikor az SADC élére egy egykori mozambiki elnök, Joaquim Chissano került, aki jóval enyhébb hangot megütve, politikai úton próbálta megoldani a konfliktust, ami azonban még 2010-ben is csak egy helyben járt, főként azért mert Rajoelina úgy érezte, a nemzetközi közösség megpróbálja ráerőltetni akaratát. 2011-ben indult meg valami a folyamatban, amikor az SADC közvetítői lefektettek egy tervet a helyzet megoldására (ebben szerepeltek a választások), amelynek első lépéseként elismerték Rajoelina elnöki hatalmát és jogot adtak neki a későbbi választáson való indulásra is.
Aztán emlékezhetünk, ekkor jöttek az időpontok ide-oda tologatásai, mindkét fél adott egy időtervet, aztán azt megváltoztatták és így tovább. Ez így ment hosszú hónapokon át, aki olvasta a híreket, tudja, milyen kaotikus volt minden, nyilatkozatok, fenyegetések, tárgyalások, újabb időpontok követték egymást, és bár 2012 nyarán már elkészült egy alapvetően mindenki számára elfogadható terv, annak egy pontja miatt Rajoelina elutasította azt – ez pedig az egykori, most száműzetésben élő elnökök (köztük Ravalomanana) lehetséges választási indulása és hazatérése volt.
Ekkor lépett komolyabban színre a dél-afrikai elnök, Jacob Zuma, aki befolyását latva vetve olyan módosított tervet helyezett a madaszkáriak asztalára, amit végül hosszas egyeztetések után Rajoelina és Ravalomanana is hajlandó volt elfogadni – többször írtam a Seychelle-szigeteken lezajlott tárgyalási fordulókról, ahol a két politikus hosszú napokon át egyezkedett a jövőről. Aztán ebben, a 2012 őszén elfogadott tervben szerepelt a választások kitűzésének a határideje is, erre került most sor, és végül a közvetítők, Zuma és a tanzániai elnök, Kikwete javaslata is érvényesült, hiszen ők mindenképpen azt szerették volna, hogy a helyzet teljes megtisztulása érdekében sem Ravalomanana, sem Rajoelina ne induljon a választásokon.
De hogy mi lesz a jövő? Nehéz megjósolni, most örüljünk annak, hogy egyáltalán vannak választási időpontok, remélhetőleg ezek már valamennyire biztos dátumok. Amitől félni lehet, az a tény, hogy a lehetséges jelöltek, illetve a jelölteket állító nagy politikai egységek vezetői közül egyedül Rajoelina tartózkodik a szigeten (a többiek számára még az sem biztos, hogy magadaszkári földre lépésük esetén nem tartóztatják le őket – ugyanis erről az SADC képtelen volt megegyezni Rajoelinával), így elképzelhető, hogy egy olyan elnök nyeri a választásokat, aki csak Rajoelina bábja lesz a következő öt évben. Na de ennyire ne szaladjunk előre, jelenleg örüljünk annak, ami van, mert nagyon-nagy szüksége van Madagaszkárnak a változásra.